Némi régi-régi maradék piros fonalból készültek ezek a csizmazoknik (vagy zoknicsizmák). A fehér szalagoktól kifejezetten mikulásosak lettek, így azonnal lecsaptam a lehetőségre: karácsonyfadíszek lesznek belőlük.

A szabásminta igen-igen egyszerű. Hármas tűvel és viszonylag vékony fonallal készült (még úgy is, hogy két szálat összefogtam), bár a fonal pontos adatait nem tudom megadni, olyan régi, hogy a szalagját már sehol nem találtam. A fonal vékonysága miatt 70 szemmel kezdtem a kötést (ez a cipőcske hosszának duplája lesz), 2sima-2fordított bordás mintával dolgozva végig. Az L alakú minta alja kb 16 cm széles. 4 cm-es magasságban a munka egyik szélén 40 szemet lekötök, majd folytatom az L szárát a maradék 30 szemmel, amíg a hossza kb 9 cm-re nem nő, majd lekötöm. Az elkészült munka a teljes kiscsizmát tartalmazza. A végső formát úgy alakítom ki, hogy a széleket behajtom a 40/30-as osztás vonalához, majd a kötés feszességéhez vagy lazaságához illő öltésekkel összevarrom a szükséges részeken. A bájosan gömbölyű cipőorrot a talp és a lábfejrész összeráncolásával lehet elérni. Varrás után a cipőcskét kifordítom, így kerül a színére. Természetesen mindegy, hogy a varrást melyik oldalon kezdem, hiszen a bordás minta miatt a két fele egyforma. A továbbiakban már csak a díszítés van hátra: fehér szalaggal körbevarrom a szár tetejét, majd lehajtom a szárat. A hátsó részen a maradék szalagból akasztót alakítok ki, a lábfej tövébe pedig egy masnit biggyesztek.

A fára akasztva önmagában is tökéletes, de akár megtömhető édességgel vagy apró ajándékokkal is. Szerintem ha van 24 darab, akkor nagyon jól mutat adventi naptárként is. Jól mutat, ha a számokat fehérrel hímezzük rá. 

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:

     – Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!

     Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.

     Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.

     Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.

     S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.

     – Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.

     S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:

     – Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…

     De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.  Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.