Brannagh praktikái

Ezen az oldalon gyűjtögetem a kreatív hobbis, kézimunkás és konyhai eredményeimet. :) Lesznek saját ötletek, és sokfelől begyűjtöttek kipróbálása, leírások, receptek, különféle napi élethelyzetek, viccesek, bosszantók, szívemnek kedvesek egyaránt. Remélem, másnak is hasznára lesz a gyűjteményem. :)

Naptár

október 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Utolsó kommentek

Nők jogai az Árpád-korban 3. (Nők jogai, Nőket is érintő egyes vagyoni jellegű jogok)

2011.01.22. 11:31 - Brannagh

Címkék: nők jogai az árpád korban

  

A nők jogai az Áprád-kori törvények és oklevelek alapján

A nők jogai egy jellegzetes szempont szerint csoportosíthatóak, nevezetesen, hogy az adott jog a nőket illető különös jog-e, vagy olyan jog, amely eredetileg a férfiak kiváltsága volt, de később a nőkre is kiterjesztették.

A 11. század elejétől tehát a nők jogképessége fokozatosan bővült, és a 13. század végére már tulajdonképpen bármit tehettek saját vagyonukkal, amit egy férfi is megtehetett a magáéval. Ezek a megszerezhető jogok és vállalható kötelezettségek a következők voltak:

  • tulajdonjog: a vagyonnal való rendelkezés alapja, hogy az érintett személy képes legyen a dolgokon tulajdont szerezni, azaz meglegyen az erre való jogképessége
  • birtoklás
  • használat és hasznok szedése: a tulajdonjog részjogosítványai, amelyek azonban akár önállóan is fennállhattak egy olyan birtok tekintetében, ahol a használó nem tulajdonos, példa erre az özvegy nő haszonélvezeti joga
  • szerződési képesség: a nő saját szabad akaratából rendelkezhetett vagyonával, jogokat szerezhetett vagy kötelezettségeket vállalhatott
  • rendelkezési jog a vagyon felől: vonatkozik az élők közötti (kétoldalú, szerződéses vagy egyoldalú nyilatkozat) rendelkezésekre és a szabad végrendelkezéshez való jogra is
  • elidegenítés: a szerződési képesség kifejeződése. Az elidegenítésnek már az Árpád-korban is több fajtája volt, így: adásvétel, csere, ajándékozás
  • megterhelés: különféle kötelezettségek vállalása, mint például zálogba adás
  • öröklés: törvényes öröklési rendben örökös, végrendeletnek pedig a kedvezményezettje lehetett

Megkülönböztethetünk ezeken kívül kifejezett női jogokat, amelyekkel, mint különleges jogcímekkel juthattak a nők valamilyen vagyonhoz, vagy vagyoni jellegű joghoz. Szentkirályi Móricz magyarázata szerint ezek a külön jogok mintegy ellensúlyozzák azt a hátrányt, ami a nőket az örökösödési jogok terén – s így a vagyoni jogok terén is – ér:

„A’ Magyar Jószágok töbnyire Királyi adománybéli Jószágok, ’s ez az egy biztos módja a’ szerzésnek: az ezek örökös birtokából töbnyire kirekesztett Aszszonyi nemnek részszerént az Atya’ ősi, ‘s őtet nem illető; részszerént a’ férj jószágaiban külömbféle haszonvételeket, és az Örökösödéshez hasonló jussokat engedett a’ Törvény, mellyek mintegy pótolni látszanak az örökös Jus eránt meg állapított egyenetlenséget.”

Ezek a kifejezett női jogok az Árpád-korban tehát a következők:

  •       leánynegyed: negyed birtokrész öröklése az atya halála után
  •        hajadoni jog: illő eltartáshoz és kiházasításhoz való jog
  •        jegyajándék: a házasságkötés alkalmával ajándékba kapott ingó dolog
  •        hitbér: a nő biztosítéka megélhetésére a házasság megszűnésének esetére
  •        özvegyi jog: az özvegy nő joga illő eltartásra és kiházasításra, ha újból férjhez akarna menni

 

A nőket is érintő egyes vagyoni jellegű jogok

A tulajdonjog és egyes részjogosítványai

A nőknek tehát eredeti módon nem lehetett ingatlan tulajdonuk, azt csak törvényes örökléssel, végrendelettel, leánynegyedként vagy hitbérként szerezhettek a családjuktól, esetleg a családon kívülről vásárlással (ha volt ekkora vagyonuk pénzben), vagy a királytól adományozással. Azonban ha egy nő ilyen módon kapott birtokot, akkor azt általában férjével közösen kapták, és közösen is voltak felvezetve az adományozásról szóló oklevélre.

A tulajdonjoggal együtt megillették a nőt a tulajdon részjogosítványai is, így természetesen a birtoklás, a használat és a hasznok szedése, a megterhelés lehetősége és a vagyon felőli rendelkezés joga. Ez nemcsak hajadonként vagy özvegyként illette, hanem házassága alatt is, amikor a férjnek semmilyen joga nincs felesége magánvagyona fölött.

„Fekvő ’s reá örökségképpen jutott, vagy házassága előtt szerzett jószágainak mind tulajdona, mind haszonvétele, és kormányozása, ha csak magát másképpen nem kötelezte le, a’ házasság idejében is egyedül őtet illeti. — Ezeknek jövedelméből (minthogy a’ házassági terhek férjére háromolnak, és ez tartozik feleségéről gondoskodni); férje az ő engedelme nélkül se a’ köz terhek’ elviselésére, se pedig tulajdon szükségeire semmit nem fordíthat. Ezekből az aszszony se férje’ adósságait fizetni, (ha vele együtt magát le nem kötelezte), se pedig férje jószágain fekvő terheknek valamelly részét magára vállalni nem tartozik.”

Előfordulhatott, hogy valamely dolgon a nőnek csak haszonélvezeti vagy használati joga állt fenn, példa erre az özvegy nő haszonélvezeti joga elhunyt férje vagyonán mindaddig, amíg újra férjhez nem megy.

Az ingó vagyon felől ugyanilyen rendelkezési szabadság állt fenn, ezekkel kapcsolatban azonban kevés adat áll rendelkezésre, mivel nem voltak olyan fontosak, hogy oklevél kiállítására legyen szükség a velük való rendelkezéshez.

 

A rendelkezés és végrendelkezés szabadsága és az engedélykérés

A rendelkezés és végrendelkezés szabadságát a magyar jogalkotás hajnalán már Szent István deklarálta első és második dekrétumában, ahol is kimondja:

„Mindenkinek álljon szabadságában vagyonát felosztani, feleségének, fiainak és leányainak és rokonainak vagy az egyháznak adományozni, és ezt halála után se merje senki érvénytelenné tenni.”

„Mindenki szabadon rendelkezzék mind a saját vagyona, mind a királytól nyert adományok felől, míg él […] és halála után fiai hasonló tulajdonjoggal örököljenek.”

Ez magába foglalja a nők javára szóló rendelkezés szabadságát, és a nők rendelkezési szabadságát saját javaikról, ezen belül a végrendelkezést és az elidegenítés különféle formáit: az adásvételt, cserét, ajándékozást, vagyis egyben a szerződési képesség kifejeződése is.

Lehetséges volt tehát, hogy valaki végrendeletileg nőrokonaira hagyja vagyonát, vagy annak egy részét, feltéve mégis, hogy a király ehhez hozzájárulását adta, lemondva ezzel arról a jogáról, hogy törvényes örökös hiányában az urafogyott vagyon visszaszálljon rá. Például Adalbert 1153-ban a király és saját rokonai engedélyét kérte (ez utóbbira akkor lehet szükség, ha a jószágra férfiági nemzetségi öröklési rend vonatkozik), és többek közt felesége és unokahúga számára is juttatott vagyonából halála esetére:

„[…]a király úr, az ország nagyjai és fivérem, Hodun, és valamennyi rokonom engedélyével […]  rendelkeztem.”

A nők szabad végrendelkezésére jó példa Scines (Színes) úrnő hagyománya 1146-ból, amelyben Chutus (Kutas) nevű birtokát a pannonhalmi apátságnak rendeli:

„[…] üdvös tanácskozásba kezdtem férjemmel, Henrik úrral, Dávid apát úr fivérével, összegyűlvén rokonaimmal és barátaimmal, e királyság előkelőivel, akiknek közösen előadván ezeket, tanácsukat kértem, és hogy közbenjárjanak a megváltó Úrra hivatkozva Géza királynál, hogy engedélyével és beleegyezésével a Chutus nevű birtokot minden tartozékával együtt felajánljam és átengedjem a pannon hegyi Szent Márton egyházának.”

Fennmaradtak olyan oklevelek is, amelyekből kiderül, hogy valamely rendelkezést a király előre engedélyez, mint például IV. Béla 1249-ben Ágnes esetében. Ágnes, mint egy ugyanazon évben kelt oklevélből kiderül, élt is a lehetőséggel, és a hitbéreként általa bírt pénzt és más javait unokájára hagyta.

„Mi, Béla, Isten kegyelméből Magyarország, stb. királya az elmondottak emlékezetére kihirdetjük, hogy a nemes úrnőnek, Zobuszló fia Péter feleségének engedélyt adtunk, hogy amit majd hátrahagy pénzt és más javakat, melyek férjétől hitbére címén bír, legyen szabad neki unokájának, tudniillik Jacov ispánnak adni, és ugyanez a Jacov ispán akár az esztergomi, akár a fehérvári, egri vagy budai káptalantól az adomány felől nekünk levelet hozzon, és mi a mondott adományt saját kiváltságlevelünkkel bocsátjuk ki királyi szokás szerint megerősítendő. Adatott Pozsonyban…”

De akadnak ellenpéldák is, ahol is épp az történt, hogy a tulajdonos nem kérte a rokonok vagy a király engedélyét jószága elidegenítéséhez, és a rokonok vissza akarják szerezni valami módon a családi vagyon elvesztett részét. Ennek módja rendszerint az, hogy földet pénzzel magukhoz kell váltaniuk, az pedig, akinek a birtokában van, köteles ezt a megváltást elfogadni. Kitűnő példa erre Margit esete, ami a Váradi regestrum őrzött meg:

„Margit úrnő, bizonyos Torcunca ispán felesége az atyja, tudniillik Farkas, és fivérei, tudniillik János és Pál adományából örökölt Gilianus nevű birtokot atyja és férje halála után fivérei megkérdezése nélkül eladományozta a Keresztelő Szent János keresztvivőinek. Fivérei pedig elvitték ez ügyben András király elé, mondván, hogy ne engedje meg neki semmi módon, hogy másnak elidegenítse azt a földet, mikor ők megegyeztek, hogy a föld maga az ő örökségük legyen. A király tehát ezt előkelőivel átgondolva, miután a Fonchuca nevű poroszlót, Heym fivérét adta, elrendelte, hogy adják el azt a földet a mondott úrnő fivéreinek. Akik, mikor a már mondott poroszlóval Váradra jöttek, a mondott keresztvivőknek a már gyakran mondott földért a királyi becslés szerinti egy negyed híján 22 márkát adták, és a király hatalmával a maguk jogába visszavett földet mi, a váradi káptalan saját tanúságunkkal följegyeztük.”

Az 1290. évi dekrétum megengedi, hogy a nemesek (és a szászok) birtokaikat haláluk esetére szabadon valamely rokonukra, feleségükre vagy az egyházra hagyják. Ugyanis a király a rokononk javára az öröklött és szerzett jószágról tett intézkedést rendszerint elismerte.

„Megengedtük, hogy ha valaki a nemesek vagy az említett szászok közül örökös nélkül hal meg, az így megholtnak örökös, vásárolt vagy akár szerzett birtokait is semmiképpen se legyen szabad a kincstár részére lefoglalni. Hanem az illetőnek szabadságában álljon, hogy ezeket halála esetén rokonainak együttesen, vagy rokonai közül valamelyiknek, vagy feleségének […] hagyhassa […]”

Ez meglehetős változás Szent István korához képest, amikor is bármely vagyon tekintetében a szabad rendelkezés végső soron nem volt más, mint egy személyre szabott kiváltság, és uralkodói hozzájárulást igényelt. A végrendelkezés szabadsága azonban továbbra is azt jelentette, hogy az örökhagyók túlnyomó részt a következő kedvezményezetteknek hagytak vagyonukból:

  •  egyháznak,
  •  olyan rokonoknak, akik a törvényes öröklési rend szerint amúgy is örököltek volna,
  •  feleségnek és oldalági nőrokonoknak (akik a nemzetségi elv szerint ki voltak zárva az örökségből),
  • leányaiknak vagy nőági leszármazóiknak (tehát leányaik élő vagy születendő gyermekeinek, akik csak korlátozott öröklési joggal bírtak).


Nők rendelkezései halál esetére és élők közt

Női végrendeletek ingó vagyonról

A 13. századra általában véve az ingókon, különösen a saját használatra rendelteken is lazult a nemzetségi kötöttség – vagyis, hogy a családtagok egyetértésére lenne szükség a dolgokról való rendelkezéshez. Így az ingók felől már eredetüktől függetlenül rendelkeztek a törvényes örökös nélkül hátramaradt örökhagyók.

Egy másik Margit 1152-ben - szintén II. Géza idején, mint Színes - hagyott értékes ingóságokat olyan személyekre, akik nem voltak közvetlen rokonai. Mostohafiát említi, valamint egy árva leányt, akit sajátjaként nevelt. Vélhetőleg ez a leány is valamilyen szinten rokona volt. Ehhez azonban nem volt szükség királyi engedélyre, mivel az ingó vagyonon szabad rendelkezési jog állt fenn. Azért történhetett meg, hogy a rendelkezést mégis írásba foglalták, mert ezek a dolgok jelentős anyagi értékkel bírtak, még ha nem is érhettek fel a társadalmi-gazdasági szempontból sokkal fontosabb földbirtokkal. A feljegyzés így nem is a király színe előtt történt, hanem csupán egy érseket és két ispánt említ, mint jelenlévőket. Az irat jelentősége sokkal inkább abban áll, hogy részletesen felsorolja azokat az értékesebb személyes tárgyakat, amelyekkel egy Margit rangjában álló nő bírhatott a 12. században. Például:

„[…] egy szüleit elvesztettnek, akit lányomként neveltem, adok két üstöt, egy nyakláncot, két váltás ruhát aranyból, két gyűrűt zöld kővel, és egy másikat halványsárgával, valamint három embert, tudniillik Árvát, Legunejt és Feherát, egy selyemszalagot, öt asztalra való terítőt kéztörlővel és kétszáz rőf szövetet.”

Másik szép példája a női végrendeletnek, ahol az örökösök is nők, az örökség pedig ingóságokból áll, Bors ispán feleségének rendelkezése 1231-ből, 80 évvel későbbről:

„[…]Margit nővéremnek tíz betöretlen lovat és ruháim közül egy kék színű köpenyt, egy különféle prémekkel szegett ködmönt, egy-egy fekete színű szegett köpenyt és ködmönt. Hasonlóképpen nővérem leányának, tudniillik István bán feleségének, tudniillik Annának bíbor posztóból és különféle prémekből készült felöltőt és köpenyt, és hasonlóképpen bíborszövetből varrott felöltőt és tunikát, és ködmönt selyemből való lepellel és minden felsőruháimat és két főkötőt, egy aranyozottat és egy egyszerűt, három darab kendőt és három egyszerű asztali készletet családja számára és öt kéztörlőt és minden ingemet és tíz betöretlen lovat. Bíbor pamut ujjast, egy aranyozott ezüst övet és egy rubinköves gyűrűt.”

Ez igen gazdag ruhatárra vall. István ifjabb király 1264-ből fennmaradt számadása bizonyítja, hogy az ország előkelői a legdrágább külföldi kelmékből készíttették öltözéküket. A jegyzékben nagy mennyiségű flandriai posztó, itáliai, bizánci és ázsiai - talán kínai - selyem és bíborszövet, finom lenszövet szerepelt, amelyekből férfi és női ruha egyaránt készült. A ruhákat drága prémekkel bélelték vagy díszítették.

A női használati tárgyak és személyes javak tekintetében az örökösök kivétel nélkül más – rokon – nők voltak. Ennek két okát is van: egyrészt a hagyományozó gondoskodási szándéka nőrokonai tekintetében, hiszen szemben a férfiakkal, a nők vagyoni szempontból jóval kiszolgáltatottabbak voltak. Másrészt ésszerűen belátható, hogy egy férfi nemigen tudná hasznát venni a női ruhadaraboknak.

Női végrendeletek ingatlanokról

Hab ispán özvegyének végrendelete 1253-ban érdekes példája a női végrendeletnek, mivel utal a hagyományozandó birtok korábbi sorsára, ezzel pedig egy nőági törvényes öröklést vázol fel. Az ilyen, a birtok múltjára vonatkozó információk célja egyébként az, hogy pontosan megállapítható legyen, melyik birtokról is van szó, valamint hogy az milyen jogcímen került a jelenlegi tulajdonoshoz. Így Hab ispán özvegyének rendelkezéséből a következő dolgok tudhatók meg: a szóban forgó birtokot (Poznan) hitbérül kapta, az oklevélben felsorolt férfiak minden bizonnyal a férje rokonai. A földet ezek után:

„Rózának, kedves leányának ajándékozta a vele szemben tanúsított sok-számtalan gyermeki szeretetért és kedvességért ugyanitt Poznanban a Sukoróban lévő négy szőlőkkel, szolgákkal, szabadosokkal, szolganőkkel és más haszonélvezetekkel […]”

Az oklevél utal rá, hogy korábban ezt a rendelkezést is írásba foglalták. Róza azonban még anyja előtt halt meg, és nyilvánvalóan gyermektelenül, mivel a birtok ezek után visszaszállt az özvegyre (a törvényes öröklési rend szerint az anyai eredetű vagyon az anyai ágon mozog, és ha lemenő örökösök nincsenek, akkor második sorban a felmenők örökölnek).

Ezután az özvegy az ajándékozásban szereplő tartozékokkal együtt a pannonhalmi apátságra hagyta a birtokot: tulajdonképpen ez a jelen levél rendelkező része. Fenntartotta azonban a nevezett birtokokon a használat és haszonélvezet jogát haláláig. Ez általános szokás volt, és nyilván az adományozó létfenntartását volt hivatott biztosítani.

„[…] a Szent Márton egyházának adományozta minden ellentmondás nélkül teljes joggal békés birtoklásra úgy, hogy az úrnőnek élete végéig ennek a földnek és szőlőknek gyümölcseit legyen joga szabadon és zavartalanul, senkitől sem gátolva beszedni.”

Gyakori volt ez a szokás (úgy a nők, mint a férfiak körében), hogy örökös híján a teljes vagyont, ha pedig van örökös, annak valamely részét az egyházra hagyja a végrendelkező, mégpedig „ad redemptionem animae”, azaz lélekváltságul: az egyháznak (templomnak, apátságnak, monostornak) juttatott adomány fejében a hagyományozó lelke megváltását remélte a túlvilágon. Így tesz például a már említett Színes úrnő 1146-os végrendeletében:

„[…] hogy olyan örökösöm legyen, aki engem ez után az élet után az örökkévaló örökség részesévé tesz […] a Chutus nevű birtokot minden tartozékával együtt felajánljam és átengedjem a pannon hegyi Szent Márton egyházának.”


Dusnok (torló)  rendelése

A dusnok (dusenik, dusnik, vagy magyarosan torló, esetleg lélekváltó, lélekadó) rendelése az előkelők végrendeleteinek speciális eleme volt. Szláv eredetű szó, mely a gyökéül szolgáló dusa (lélek) szó vallomása és a dusenikokról emlékező feljegyzések tanúsága szerint olyan szolgákat jelent, akiket a megholt végrendeletében, vagy már előzetesen életében szabadon bocsátott, illetőleg akiket az elhunyt örökösei szabadítottak föl és ajándékoztak szabad szolgákul valamelyik egyháznak vagy kolostornak, azzal a kikötéssel, hogy a megholt halála évfordulóján lelki üdvéért tort tartsanak. Amint a név mutatja, itt egy őseinktől a kereszténység felvétele korában elsajátított szláv szokással van dolgunk, amelyből bajos, Ipolyit követve, ősmagyar pogány kori szokásra következtetni; habár nem lehetetlen, hogy egy ilyennek az asszimilációja is rejlik benne, vagy legalább, hogy hasonló intézmény emléke könnyítette meg e szláv szokás átvételét. 1082-ben Peremartonban a veszprémi püspöknek már három ilyen ajándéktételre kötelezett szolgája volt. Hogy számos örökös-misét alapítottak a főurak, a régi falvak Dusnok elnevezései is bizonyítják. Jelenleg is létezik egy Dusnok nevű település Magyarországon a Duna mellett, melynek első említése III. Bélának egy 1193-96 közt kelt adománylevelében történt.

A dusnokok valóban egy a 12. században feltűnő társadalmi csoport, fölszabadított szolgák. A dusnoknak az elhunyt lelke üdvéért halála évfordulóján (vagy valamely meghatározott, jeles ünnepnapon) misét kellett mondatnia és tort tartania (innen a torló név). Az egyház felé meghatározott évi termék- és pénzjáradékra voltak kötelezve, de robotra nem. A dusnok intézménye a misealapítvány egyik változata volt.

Természetesen a dusnok rendelésének alapja is az volt, hogy adott dolog tulajdonosa saját javaival azt tesz, amit csak akar, ha így kívánja, lelke megváltására vagy a rá való emlékezés érdekében halála után még hosszú ideig eltartó feladatok végrehajtását róhatja a vele személyes függésben álló emberekre.

Az ilyen jellegű intézkedések egyik legkorábbi említése női végrendelkezésben Margit úrnőhöz köthető 1152-ben, ahol is a következőket rendeli:

„Én, Margit, szennyfoltokkal megszeplősödött gyalázatos nő […] Boldog Márton egyházának pedig, ahol el leszek temetve […] adok egy Péter nevű szabadost három fővel, akivel adok egy ökröt és 10 birkát, s akinek a szolgálata ne legyen más, mint hogy évente, tudniillik Szent Miklós ünnepén az egyháznak 12 rőf kárpitot fizessen. És ugyanazon kolostor apátja számára adok egy hét márka értékű aranyláncot, hogy sok misét mondjon […] hasonlóképp adok három családot, hogy szolgáljon értem egy-egy évet, s ezeknek nevei: Fergadi a fiaival, valamint Jasobus és Tengradi egy ökörrel, három birkával, három libával, hat tyúkkal… valamint kétszáz kenyérrel […]”

Rendel tehát szabadost is szolgálatra, ami a temetőhelyül választott egyházhoz kapcsolódik, továbbá szolgálókat, de őket csak meghatározott időre, valamint misemondást is, ami a megbízás ellenére természetesen nem teszi dusnokká a kolostor apátját, hiszen neki semmilyen személyes függő kapcsolata nem volt Margittal.

További kiváló példa a máshol is említett Benedicta úrnő végrendelete 1235-ből, ő azonban felszabadítatlan szolgálókat bíz meg dusnoki feladatokkal:

„Én, Benedicta […] megvásároltam egy rokonomtól […] Agnnam nevű szolgálóját két fiával, tudniillik Hetával és Furtunnal együtt, elmondva, hogy özvegységem napjait az ugrai egyházért töltöttem, és mikor már közeledik életem végpontja, az előbb mondott szolgálót (Agnnamot) ennek az egyháznak adom, hogy minden egyes hónapban adjon a Boldogságos Szűz oltárára egy egyrőfös gyertyát, és ezt végig megtegye az élete során. Az ő egyik fiát pedig, tudniillik Hetát arra rendelem, hogy minden évben ugyanannak az egyháznak Szent Miklós ünnepén egy kétéves ökröt és kenyereket, és öt nyakas korsót adva ünnepelje a temetést. A másikat pedig, tudniillik Furtunt ugyanannak az egyháznak adtam a harangozóba, és mindkettőt a rendelt szolgálatban meg kell tartani nemzedékről nemzedékre.”

 

Az elidegenítés és a vásárlás

Az elidegenítés leggyakoribb esete az adásvétel, melyre híres példa 1181-ből az a szerződés, melyben Froa asszony a Zeles nevű birtokát Farkas nádornak eladja. (Habár hírességére nem emiatt tett szert, hanem mert ebben szerepel III. Béla rendelete, mely szerint a későbbiekben minden jelenlétében tárgyalt ügyet írásba kell foglalni.) Az oklevél a 12. századi nemes nők szerződéskötési jogképességét bizonyítja:

„Egy bizonyos Froa nevezetű asszony pedig, Marcell prépost felesége hozzám, Béla királyhoz jött, mondván, hogy elhatározta, hogy egy bizonyos Zeles nevű birtokot ad az ispotályosok házának, idő múltán azonban úgy tetszett neki, hogy elhatározását megmásítja […] ez az előbb mondott úrasszony a fent megnevezett birtokot eladta 120 márkáért Farkasnak, nádorispánomnak […]”

További ilyen példa, ezúttal a 13. század második feléből, mikor egy Balsam nevű asszony adta el 12 évvel korábban leánynegyedéül kapott birtokát.

„[…] Balsam úrnő, a purbusi Jákob leánya színünk előtt megegyezett ama 70 hold föld felől az ősi határok szerint, ami neki számított leánynegyedként a kiváltság erejéből a tiszteletre méltó atya, a jó emlékezetű Omodé győri püspök által támadt, egyszersmind e saját földjéről, melyet egykor atyja, Jákob egy bizonyos Endurytól a mi kiváltságlevelünk alapján szerzett, aszerint, hogy ugyananbban a kiváltságban a családja minden tevékenységében korlátozva lett, előadta (az úrnő), hogy a surki Duruzlay fiának, Duruzló mesternek 60 márkáért megvételre nyújtotta, visszalépvén bármely más öröklési jogtól, megmásíthatatlanul a birtokába adta és saját kiváltságaival ugyanannak a Duruzló mesternek a tulajdonába átadta.”

Tulajdonképpen a nők és férfiak adásvételi szerződéseiben nincs semmilyen lényeges eltérés, mivel ha egy nő eladhatta a birtokát, akkor az saját tulajdonában állt, és szabadon rendelkezhetett róla, ez esetben pedig egy nő egyenrangú szerződési partnernek számított.

Természetesen a nők nemcsak eladhattak, hanem vehettek is ingatlanokat, bár erre jóval kevesebb példa van, valószínűleg azért, mert a vizsgált korszakban a nők elsősorban a család és a háztartás vezetésével voltak elfoglalva, egy birtok igazgatásához a nemes nőnek nem volt kellő képzettsége vagy ráérő ideje. Mint fent láthattuk, Balsam is eladta a leánynegyedként kapott földjét.

„1214-ben történt, hogy mikor a mosoni várjobbágy, Potho ispán neje, tudniillik Ysov fiaitól, akiknek neve Péter, Iseph és Bece Nulos faluban 14 jobbágytelket (szó szerint: házhelyet), melyet közönségesen lekennek neveznek, azoknak minden hasznával és tartozékával együtt 40 márkáért megvett, és ezenfelül Sullu fiaitól, akiknek nevei István és Ustuch és Wasard fiától, akinek neve Sumurca 12 jobbágytelket 35 márkáért megvett, minden pénzt, amit nekik átadott, elküldte az udvarispánnal, Győri Milkóssal, és Kilián  préposttal és kanonokokkal, tudniillik Péter főesperessel, Péter őrrel, Felicián dékánnal, Eli dékánnal, Jákob főesperessel, Miklóssal, Briccivel és másokkal, hogy őket teljes egészében kifizesse. Így tehát ez a fórum  a közöttük erős és visszavonhatatlan cselekedetet hozott létre, és mindkét rész egyetértésben és mindannyiuk tanúskodásával lett leírva, eladva és a győri egyház káptalanjának pecsétjével megerősítve.”

Az elidegenítés egy másik formájára, az ingatlan ajándékozására jobbára nők részéről került sor, mivel a nemes nők szabadon rendelkezhettek vagyonuk (örökrészük, hitbérük, jegyajándékuk, hozományuk) felől. A nők rendszerint nőrokonaiknak juttattak, tekintettel arra, hogy az ősi családi ingatlan-vagyonból csak negyedre voltak jogosítottak, amit férfi rokonaik magukhoz válthattak (és igen gyakran váltottak is), és adományos javakból is csak ritkán részesedtek.

Nők ajándékozására kitűnő példa Katha rendelkezése 1293-ból, mikor is rokonai jelenlétében lányának, Zeptének és vejének, Olufi Miklósnak ajándékozta földjét. A rendelkezés tartalmazza a birtok korábbi sorsát is, melyben a család több nőtagja is érintett volt:

„[…] Mindenkinek a tudomására akarjuk hozni e feljegyzést, hogy egy bizonyos Katha nevű nő, a latin természettudós, Gellért leánya Gueresth faluból […] személyesen rendelte, hogy egy bizonyos földjét […] amelyet ő maga már korábban és régóta a rá háramlott hitbérként birtokolt, s ezután Enchebernek nevezett leánya, kinek anyja maga Katha, birtokolta békésen, s mikor attól megvált, ugyanaz a Katha asszony tartotta és birtokolta ez ideig folyamatosan és békében minden hasznával és tartozékával együtt, és az összes körülötte fekvő dologgal […] átadta és átruházta Zepte nevű leányára és ugyanannak nemes születésű férjére, az olufi Miklós fia Miklósra magára, és azok örököseire és az ő örököseik utódaira visszavehetetlenül és visszavonhatatlanul örök jogon való birtoklásra, megtartásra és használatra […]”


 

Érdekességet tartogat Erzsébet, Örkényi Pongrácz özvegye 1286-os rendelkezése: a hölgy ugyanis mai szóval értve eltartási szerződést kötött a pannonhalmi apátsággal.

Erzsébet helyzete jelentősen eltér az eddigi oklevelekben rendelkező nőkétől. A 12. században Színes, Margit, Froa mind vagyonosak, mi több, gazdagok és előkelőek voltak, részint saját jószágaik révén, részint férjeik társadalmi helyzete miatt (és nyilván azon család miatt is, amelybe születtek). Másképp ügyeik nem is kerülhettek volna a király elé tárgyalásra. A 13. században már kicsit más a helyzet. Bors ispán felesége még az igen vagyonos nők közé tartozik, a többiekről azonban csak keveset lehet megtudni az oklevelek alapján. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy mind nemes nők, az érintett birtokok viszont önmagukban nem jelentenek kirívó gazdagságot - habár érezhető jómódban éltek, ez látható például a szolgálók számából. Mivel azonban az oklevél kiállítás nem korlátozódott a legmagasabb előkelők közvetlen környezetére, már a kevésbé módosak számára is lehetőség nyílt rendelkezéseik írásba foglaltatásába.

Ezzel szemben Erzsébet saját bevallása szerint „elviselhetetlen szegénységet vállalt magára, és nem képes magát kellően ellátni”. Férje és gyermekei már korábban meghaltak, és semmilyen más közeli rokona sincs, tehát szülei vagy akár testvérei, sőt valószínű, hogy ő maga is már idősödő korú.

Gondjaira azt a megoldást találta, hogy – mai kifejezéssel élve – eltartási szerződést kötött a pannonhalmi apátsággal: gyakorlatilag felajánlotta magát és teljes vagyonát az egyháznak. Ez a vagyon nem nagy, néhány szőlőskert, amelyet hitbérül kapott férje halála után annak rokonaitól, és amelyeknek az értéke összesen 50 márka. Az oklevél mindazonáltal megengedi a meghalt férj rokonainak, hogy a birtokot, ha akarják, magukhoz válthassák az apátságtól, és ez a lépés a szerződés érvényében nem okozhatott változást.

„[…] Erzsébet úrnő, tudniillik Örkényi Pongrác ispán özvegye gyermekeitől megfosztva, a legközelebbi rokonok vigaszát, oltalmát és védelmét nélkülözve színünk előtt személyesen rendelte, hogy az országban szembetűnő zűrzavar miatt, mint mondta, elviselhetetlen szegénységet vállalt magára, és nem képes magát kellően ellátni, így magát a Szent Pannon-hegyi Boldog Márton kolostorának a fogadalom hevéből és a megalázottság érzésének elátkozása miatt átengedte, valamint minden tulajdonát, tudniillik az ecsi szőlőskerteket, melyeket a mondott Pongrác ispán halála után - mint mondta, törvényszerűen hitbérül juttattak neki, ezt adta és juttatta az előbb mondott kolostornak örök birtoklásra, tudniillik oly módon, hogy amíg ugyanaz az úrnő élni fog, a mondott kolostor apátja ugyanőt táplálékkal és illendő ruházattal ellátni tartozik.”

Habár e kettő, az adásvétel és az ajándék lehetett a leggyakoribb elidegenítési ügylet (akárcsak napjainkban), természetesen történhetett még más módon is, például cserével, zálogba adással.

Szabadon bocsátás

Ingók között különleges helyzetben voltak a szolgák (servus). Speciális státuszuk a társadalomban valamely földbirtokhoz kötötte a családot, amelynek tagjai szolgálni tartoztak a birtok tulajdonosának. A tulajdonos a szolgákkal együtt adta el, vette meg a földet, akik, mivel munkaerőt jelentettek, értéket képviseltek. Uruk (vagy úrnőjük) pedig rendelkezhetett ezzel az értékkel: ha úgy akarta, például szabaddá tehette valamely szolgáját, szolganőjét. Ezzel gyakorlatilag bizonyos vagyonrésztől vált meg. Végrendeletekben igen gyakoriak az ilyen szabadon bocsátások, az indok rendszerint a régtől tartó hűséges szolgálat, illetve az a szándék, hogy a szabados ura halála után torlóként bizonyos szolgálatokat tegyen az elhunyt lelki üdve érdekében. A következő oklevélrészletben egy nő az Árpád-korban különösnek vehető indokból bocsátotta szabadon egy szolgálóját: „lelkének orvosságául”, azaz tulajdonképpen puszta jóérzésből, emberszeretetből.

„[…] Butka úrnő, a wothai Ilerus özvegye, Budocha lánya színünk előtt személyesen rendelte, hogy egy bizonyos szolgálóját, akinek neve Fotka […]  a mi jelenlétünkben saját lelkének orvosságául felszabadította és minden ivadékával együtt átadta az örök szabadságnak, mégpedig úgy, hogy ugyanazon Fotkát vagy az ő örököseit vagy azok örököseinek örököseit senki ne rendelhesse a törvény szerint semmilyen alávetettség kényszerébe vonni sem magához, sem máshoz a rokonai közül, kötve magát, hogy ha az idő teltével ugyanezen Fotkát vagy örökösét bárki a fogság korábbi állapotába törekedne erőltetni, ugyanezen úrnő kötelezi magát, hogy ugyanőt a saját munkájával és költségére elbocsátja.”

Szines nő végrendeletében is találhatunk egy korai példát arra, hogy egy nő halála esetére szabaddá teszi bizonyos szolgálóit:

„[…] Továbbá egyeseket, akik hűségesen szolgáltak minket, szabadon bocsátunk, és olyan szabadságot adunk nekik, hogy elmúlásunk után bárhol és bárkinek, akinek akarnak, szabadon szolgálhatnak, tudniillik ezek: Kissod, Farkas, János, Detre, Mundus és Ilona.”



 

A bejegyzés trackback címe:

https://brannaghpraktikai.blog.hu/api/trackback/id/tr542604666

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.