Brannagh praktikái

Ezen az oldalon gyűjtögetem a kreatív hobbis, kézimunkás és konyhai eredményeimet. :) Lesznek saját ötletek, és sokfelől begyűjtöttek kipróbálása, leírások, receptek, különféle napi élethelyzetek, viccesek, bosszantók, szívemnek kedvesek egyaránt. Remélem, másnak is hasznára lesz a gyűjteményem. :)

Naptár

október 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Utolsó kommentek

Nők jogai az Árpád-korban 4. (Leánynegyed, Hajadoni jog, Jegyajándék, Hitbér, Özvegyi jog)

2011.01.22. 11:46 - Brannagh

Címkék: nők jogai az árpád korban

A nők egyes külön jogai

A leánynegyed (quarta puellaris)

A leánynegyed az 1222. évi Aranybullában tűnik fel először. Az erre vonatkozó rendelkezést az 1231. évi dekrétum szó szerint megismételte:

„Ha valamely serviens fiú nélkül hal meg, birtoka negyed részét leánya örökölje, a többiről úgy intézkedjék, ahogy akar.”

Mivel okleveles adatainkból kimutathatóan létezett, minden valószínűség szerint már az Aranybulla megjelenése előtt is szokás volt a leányoknak kiadni. A leánynegyed tehát a nő törvényes örökrésze az ősi vagyonból, azokból a birtokokból, amelyekben a nemzetségnek közös örökjoga volt.

„Minthogy minden esetre illetlennek látszik, ha igazságtalannak nem is, hogy a’ Leányok, kik az ősi Jószágból rendszerént ki zárattatnak, mint ugyan azon egy Atyának gyermekei, annak ingatlan, és a’ Kir. Adomány levél által csupán a’ férjfi ágra határozott szerzeménnyéből is kirekesztessenek; tartoznak az örökösök a’ most említett Jószágokból egy Negyedrészt annak módja, szerént ki adni, mellytől a’ Leányokat, még a’ szerző végső rendelése által sem foszthatja meg, egyéb; ha egészen idegennek hagyná’ efféle szerzeménnyét.”

Római jogi eredetű intézmény, a magyar világi jogba feltehetően az egyházi bíróságok gyakorlatából, a kiházasítási kötelezettség sajátos értelmezésével összefüggésben került be.

A leánynegyed kiadására mindig az atya halála után kerülhetett sor, mivel az öröklési jog jogintézményéről van szó, hajadon leány azonban házasságkötéséig nem követelhette a kiadását, viszont addig is joga volt az ennek megfelelő birtokrész használatára.

A negyeddel kapcsolatban két jelentős megállapítást kell tenni. Az egyik az, hogy számuktól függetlenül az összes leányt együttesen illette meg az atyai ősi vagyonból, a másik pedig, hogy az oklevelek tanúsága szerint a leánynegyed akkor is járt, ha a serviensnek volt fiúgyermeke. Például 1276-ban adott bizonyságlevelet a váci káptalan arról, hogy a Zolnuk nemzetségbeli Leustach (Lesták) és rokonai ősi eredetű földjeik negyedrészét nővérüknek, Erzsébetnek és férjének Péternek átengedték.

A lányok örökösödése – pontosabban a birtok természetben való kiadása - azonban azt vonta magával, hogy az érintett birtokok kikerülnek a nemzetségtagok ellenőrzése alól, és egy másik, az asszony férjének nemzetsége kezére kerülnek férjhezmenetelekor. A nő fiai ugyanis, akik örököltek utána, már teljesen a másik, az apai nemzetséghez tartoztak, így a nő rokonsága számára a leánynegyedként kiadott birtokok örökre elvesztek volna. A leányokat illető negyedet azonban már a kezdetekkor igen gyakran pénzben adták ki, így nem volt szükség az ősi birtok egységének megbontására – amint azt már láthattuk a pécsi káptalan bizonyságlevelében, mikor Pousa ispán lányának, Lúciának 11 márkát adott át, mely magában foglalta Lúcia anyjának hitbérét és a leánynak járó negyed pénzbeli értékét is.

„[…] bizonyos Pousa ispántól 11 ezüst márkát átvett, így teljesen ki lett elégítve, hogy sem maga Lúcia úrnő, sem az előbb mondott János fia, sem más a nemzetségükből hitbért, negyedet és a mondott dolgokat a többitől ne követelhesse.”

A korabeli uralkodói dekrétumok alapvetően tiltották a leánynegyed természetben való kiadását, és helyette pénzbeli megváltást írtak elő a rokonok számára. A törvényekben megjelenő királyi álláspont könnyen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a leánynegyed földben kiadása nemcsak a nemesi nemzetségek számára jelentett problémát, hanem a király számára sem volt túl előnyös. Ez ugyanis csorbította a korona háramlási jogát, márpedig a háramlott birtokok szerepe igen fontos volt abban a rendszerben, amelyben a király a politikai egyensúlyt gyakran tartotta fenn földbirtokok adományozásával.Az első ilyen törvényszöveg III. András 1290-es dekrétumában található:

„A nemesek vagy az említett szászok birtokaiba ne nyerhessen beiktatást idegen személy, sem hitbér, sem a leányoknak járó negyed címén, hanem a megholtnak az örökösei vagy a nemzetségükből való közelebbi rokonok váltsák meg azokat, az országunkban szokott, igazságos becslés szerint.”

Ezzel szemben az 1298-dik évi törvény ennek ellenkezőjét rendeli, amennyiben az örökhagyó fiú örökös nélkül hal meg:

„Ha egy nemes fiörökös nélkül hal meg, akinek birtokai így jog szerint királyi kézre fognak háramlani, akkor az elhunyt leányát vagy nőtestvéreit leánynegyed címén illető jogot a leányok és nőtestvérek részére örökös birtoklásra a birtokkal egy helyen, egy tagban kell kiadni.”

Vagyis a király a jövőre nézve lemond a férfiág kihalása esetén rá háramló birtokok negyed részéről. Az eddigi elvvel ellentétesnek tűnő rendelet célja minden bizonnyal az, hogy részint olyan birtokokat juttassanak a leányoknak, amelyekhez a rokonság kapcsán személyesen is kötődnek, részint pedig, hogy ne egymástól távol eső, szétaprózott területeket kapjanak, hanem az egy helyen kiszabott birtok lehetőséget adjon a vagyoni és társadalmi szempontból a férfiaknál hátrányosabb helyzetben lévő, családi támogatás nélkül maradt nőknek, hogy lánytestvéreikkel közösen segítsék egymás boldogulását. Azonban, mint olvasható, ezt a megoldást kizárólag a férfiág magszakadása esetén alkalmazták, mikor már maga a király is érdekelt volt a birtokok sorsában, és ez a helyzet azzal fenyegette a család túlélő nőtagjait, hogy az abban a korban alapvető, és szinte kizárólagos megélhetési forrástól, a földbirtoktól esnek el. A leánynegyed kiadásának rendszerét Szentkirályi Móricz is összefoglalja doktori értekezésében:

„[…] ha azt veszszük mi módon elégíttetnek ki a’ Leányok Negyedekre nézve, azt inkább egyedül a’ fiú ágat illető Jószágokon fekvő tehernek, mint Örökségnek kell mondanunk; mert ugyan azon jószágból, bár mennyien legyenek is, a Leányok, csak egynegyedrész, és csak egyszer jár ki, és ez is kész pénzzel a’ közönséges becsű szerént váltatig meg. Csak két kivételt tesz a’ Törvény, mellyben a’ Negyedet fekvő jószágban kell ki adni. Először A’ Hajadon leány testvéreknek; ’s ezek mind addig bírhatják a’ nekik Negyedek fejében adatott jószágot viszszaválthatatlanúl, még férjhez nem mennek, (a’ jószágon fekvő Summáról pedig minden esetre rendelhetnek) […] másodszor ha a’ Leány, az illető Atyafiak megegyezésével lép nemtelen, vagy nemesi birtokkal nem bíró emberrel házasságra. Ekkor Negyede tökéletes Örökös Jusra változván, azt nem csak maga bírja viszszaválthatatlanúl; de nemtelen maradékira is által bocsájtja, kik azt mint annyok után maradott örökséget szabadosok módjára bírandják.”

A leányok tehát összesen három esetben kaphatták meg a negyedüket természetben, azaz birtokban. Ezek közül a fiági magszakadás esete fentebb már tárgyalva van. A másik lehetőség az volt, ha a leány nem nemes férfihoz, vagy föld nélküli nemeshez ment feleségül. Ez esetben, hogy családi gazdálkodásukat és létfenntartásukat megalapozhassák, a nő természetben is megkaphatta a birtokot, feltéve, hogy családja beleegyezésével kötött ilyen házasságot. A harmadik lehetőségen pedig azt a helyzetet értjük, hogy a hajadon leány házasságkötésééig használhatta a neki később leánynegyedül járó birtoktestet. Ez utóbbi természetesen puszta használati jogot jelent, nem pedig tulajdonjogot, különös tekintettel arra, hogy az esetek többségében nem is került sor a negyed természetbeni kiadására.

Előfordult tehát, hogy a negyedként járó földet az ősi birtoktestből mintegy kihasítva jutatták a lánynak/lányoknak. Ilyen eset volt például 1265-ben, mikor Balsam asszonynak engedtek át 70 hold földet testvérei leánynegyedéül.

„[…] egyik részről Balsam úrnő, a chakani János fia Jákob leánya, másik részről Watha fia György, Inse fia Iván és Gonow fia Olotow színünk előtt személyesen megjelentek, és ugyanaz az úrnő élő szóval megvallotta, hogy György és előbb mondott fivérei birtokukból az előbb mondott úrnőt természetes jogán illető leánynegyedére nézve, felé való tartozásukat kiegyenlítették, kijelölvén számára 70 hold földet cserjésből és szántóból […]”

Másik példa 1276-ból a váci káptalan bizonyságlevele, melyből megtudható, hogy Lesták és rokonai földeiknek negyedrészét nővérüknek Erzsébetnek és férjének Péternek átengedték.

„[…] Leustach […] és a korábban mondott rokonai és a mondott Péter egyező és jóakaratú szándékából örökös birtokaikból, melyeket a Bagunnak és Zobolchnak nevezett földeken bírtak, negyed részt adtak és juttattak nővérüknek Erzsébetnek és ezen Erzsébet férjének, tudniillik a már mondott Péternek az örökségből való öröklésre és utódainak ebben örökös birtoklásra, amely által semmiképp sem követelhető vissza […]”

 

A hajadoni jog (jus capillare)

A hajadoni jog az atya halálával elárvult leány joga a rangjához illő ellátásra (azaz lakásra és eltartásra) valamint kiházasításra az atyai vagyon terhére. Az atya életében mindez természetes módon illette a lányokat. A jog természetesen az összes leányt megillette külön-külön és egyenlő mértékben.

„Az Atyának azon kötelessége, melly szerént Leányai tartásokról, és neveltetésekről gondoskodni tartozik, nehogy az árvák Attyok’ halála után minden gondviselés nélkül maradjanak, annak jószágaival örökösire szál, és a’ Leá- nyokra nézve Hajadon jusnak neveztetik. Ez mind addig tárt, még férjhez nem mennek, vagy klastromba nem lépnek, természetére nézve pedig nem egyéb: mint az Atya’ gyermekei eránt való tartozásának, az örökösökre lett által vitele. És e’ szerént is kell meg ítélni.”

A jus capillare akkor is jár a hajadonnak, ha anyai vagy más örökségből már lenne bizonyos vagyona, hiszen ez nem puszta pénzbeli juttatást jelent, hanem egyben a szülő (vagy más rokon) szeretetének és gondviselésének megnyilvánulását.

A hajadoni jog egyik része tehát a lakhatás biztosítása. Ez az atyai házban illette meg a lányokat, és magában foglalta nemcsak a szobák és különféle helyiségek, hanem az ott tartott szokásos tárgyak, berendezések és bútorok megfelelő használatát is.

A tartás magában foglalja a leány teljes ellátását, azaz étkezését, ruházkodását, neveltetését. Ennek mértéke, pontosabban színvonala nyilvánvalóan függött a család vagyoni lehetőségeitől is.

A hajadoni jog utolsó eleme a kiházasítás. Ez nemcsak a megfelelő férj kiválasztását jelentette, hanem egyben a hozomány, jegyajándék átadását is. Ennek mértéke megint csak a család anyagi helyzetétől függ, azonban a leány a későbbiekben nem követelhet semmit akkor sem, ha atyja vagyonához képest szűkebben is házasította ki.

„A’ Kiházasításhoz tartozik a’ lakodalom tartása, az aszszonyi ékességek, mellyek ez úttal a’ menyaszszonynak adatni szoktak, és minden házassági készületek. Ezeknek ismét a’ jószág mennyiségéhez kell szabva lenni. Az Atyán ugyan, ha ez leányát szűkebben házasította is ki, mint sem tőle kitellett volna, se ennek halála után testvérein ezen hiányosság pótlását nem követelheti a’ leány.”

A lakás, tartás és kiházasítás a leányoknak tehát a szülők halála esetén is járt. Az apátlan, árva hajadonok férjhezmenetelükig benne maradhattak az apai birtokban (haszonélvezeti jog), s a birtok örököseinek, akár a kincstárnak is kötelessége volt a leányok tartásáról, ellátásáról és férjhezmenetelük esetén kiházasításukról gondoskodni.

A Váradi regestrumban található meg egy nemes nő végrendelete, melyben arról is ír, hogy leányait kiházasította, és nekik megfelelő kelengyét juttatott:

„Én, Benedicta, a Bors nemzetségből való Herczeg felesége, miután két lányomat nemesi születésükhöz illően férjhez adtam, és ugyanőnekik dolgaimat átadtam […]”


A jegyajándék (res parafernales)

A jegyajándékról első hazai adat Kálmán király II. dekrétumának 15. törvénycikkében maradt ránk, aki elrendelte a jegyajándék adását az egyház színe előtt való házasságkötés alkalmával.

„A házasságkötésre  nézve tetszett a szent zsinatnak: hogy minden házasságkötés az egyház szine előtt, pap jelenlétében, alkalmas tanuk szeme láttára, az eljegyzésnek valami jelével és mind a két fél megegyezésével menjen végbe; máskülönben nem házasság, hanem paráznaságnak szerzete lészen.”

Ez esetben tehát a jegyajándék az eljegyzés valamely jele, amely minden házasságkötésben szerephez kell, hogy jusson ahhoz, hogy a házasságkötést érvényesnek lehessen elismerni. Konkrét formája nem volt meghatározva, a későbbi szokás szerint ez lehetett például ékszer (jegygyűrű) vagy ruhadarab is (jegykendő).

A korabeli szokás szerint azonban jegyajándéknak (paraferna, res parafernales, res paraphernales) neveztek minden ingó dolgot, amit a menyasszony a házasságkötés alkalmával kapott akár szüleitől, akár leendő férjétől, akár bármely más személytől.

„A’ Hozományt meg kell külömböztetni a’ Jegyruhától. (Paraphernum) Így neveztetnek mind azon ingó jószágok, mellyeket a’vőlegény, vagy akárki a’Mennyaszszonynak az öszveházasodáskor ajándékoz. — Ez tulajdona a’ Jegyesnek, ha- szinte Esküvés előtt történne is halála, és mindenkor, akár vannak gyermekéi, akár nintsenek, szabadon rendelhet felőle.”

Így például Bors ispán felesége különféle értékes ingóságokat és lovakat hagy végrendeletében nővére leányára, Annára, azzal a kikötéssel, hogy azokat csak férjhezmenetelekor kaphatja meg.

„[…] nővérem leányának, Annának bíbor posztóból és különféle prémekből készült köpenyt és felöltőt és hasonlóképpen bíborszövetből varrott felöltőt és tunikát, és ködmönt selyemből lepellel és minden felsőruháimat és két főkötőt, egy aranyozottat és egy egyszerűt, három darab kendőt és három egyszerű asztali készletet családja számára és öt kéztörlőt és minden ingemet és tíz betöretlen lovat. Bíbor pamut ujjast, egy aranyozott ezüst övet és egy rubinköves gyűrűt. És mindezt, amit néki hagytam, az esztergomi prédikátorok házában helyeztem letétbe, amiket, amikor eljön az ideje, hogy Anna férjhez megy, adjanak ki. A lovak pedig legyenek Margaréta nővéremnél, nála tartsák Anna számára.”

Ennél kicsit közelebbi megjegyzés található a már említett Benedicta úrnő végrendeletében:

„Én, Benedicta, a Bors nemzetségből való Herczeg felesége, miután két lányomat nemesi születésükhöz illően férjhez adtam, és ugyanőnekik dolgaimat átadtam […]”

Azonban az Árpád-korra még nem volt jellemző az a szokás, amit a későbbiekben (kb. a 18. századtól kezdve) Székelyföldön parafernum-levélnek neveztek, azaz a parafernum – a menyasszony kiházasításakor adott tárgykészlet és naturáliák teljessége – szertartásos összeírásának, értékbecslésének szokása. A jegyajándékot tehát nem volt szokás összeírni a házasságkötés alkalmával, különösen, mivel ezek a használati tárgyak a nők mindennapi életviteléhez tartoztak, és így az ő kezelésükben is maradt. Bors ispán feleségének végrendelete gyakorlatilag egy halál esetére szóló ajándékozás, amelynek teljesülési feltétele a megajándékozott házasságkötése. Ha ez megtörténik, az Annának rendelt ingóságok az ő saját tulajdonát fogják képezni.

Annál gyakrabban előfordult azonban, hogy a házasság megszűnte után a jegyajándék kiadásáról készült feljegyzés. A férj halála esetén az özvegy feleség követelésére az elhunyt férj családja köteles kiadni a jegyajándékot (valamint a leánynegyedet és a hitbért is, mint később majd látható lesz); a feleség halála esetén pedig mindazokat a dolgokat, amelyek ilyen módon az ő tulajdonában voltak, a feleség örökösei követelhetik. Feltéve persze, hogy a nő korábban nem végrendelkezett róluk, mivel ez szabadságában állt.

Egy, az egri káptalan előtt 1280-ban kelt oklevél szolgálhat példaként arra az esetre, mikor a feleség elhunyt férje rokonaitól kapja meg a jegyajándék megváltását:

„[…] egy úrnő, Péter ungi várjobbágy leánya, Huthkai Huthka fiának, Mikónak özvegye, most a Szakálosnak nevezett János felesége a férjével, Jánossal együtt egyik részről, a másikról pedig Ileryus, az említett Mikó testvére a maga és testvére, Mikola nevében, valamint Sándor, az említett Mikónak és ennek az úrnőnek a fia a maga nevében személyesen megjelentek előttünk, és az elöl mondott úrnő élőszóban előadta, hogy teljes hitbére és jegyajándéka címén a saját fia, Sándor, valamint Ilerus és Mikola, említett elsőférje testvérei kifizettek neki húsz márkát, s mindenért kielégítést kapott, és nyugtatta minden tekintetben az említett Ilerust, Sándort és Mikolát, valamint örököseiket a hitbér és jegyajándék felől.”

 

 

 

 

 

 

A jegyajándékot pénzben volt szokás megváltani, nyilván azért, mert az ingó használati tárgyak az idő multával elhasználódtak, elpusztultak, és ha meg is maradtak, nem állt a rendelkezésre konkrét lista, amely alapján kiadhatóak lettek volna a dolgok. Ez adott esetben olyan súlyos vitát is okozhatott volna, aminek az elhúzódása teljesen megakadályozza az eredeti célt.

A következő cím alatt a hitbér tárgyalásánál számos okleveles példa található még a jegyajándékkal kapcsolatban, mivel ezt a kettőt szokás szerint együtt követelte a nő.

A jegyajándék és a hozomány fogalma némileg összemosódik, a két szót gyakran egymás szinonímájaként szokták használni, a későbbiekben azonban ez a két jogintézmény szétválik. Az allaturában (hozományban) és a parafernában az a közös, hogy mindkettőt a feleség viszi a házasságba, a jegyajándék alatt általában azonban ingó dolgokat értünk, míg a hozományba ingó és ingatlan is tartozhatott. Az allaturát nem említi még a Tripartitum sem a 16. században.

A hitbér (dos)

A hitbér (latinul dos), a feleségnek hűsége jutalmául és a házassági kötelesség (debitum conjugale) teljesítéséért a férji ingatlanokból történő vagyoni juttatás, hogy belőle a nő özvegysége esetén ellátást nyerjen. Gyakorlatilag a nő vételárának tekinthető, illetőleg a nővétel szokásából eredeztethető a jogintézmény maga. A célja pedig bizonyára az volt, hogy a férj egy társadalmi helyzetének megfelelő összeget biztosítson leendő özvegye, valamint a feleség örököseinek létfenntartására saját vagyonából.

A dos juttatása szokásjogi alapon maradt fenn és fejlődött, a királyi dekrétumokban közvetlenül soha nem rendelték el a hitbér fizetését az özvegy nő részére, ellenben megtalálható a Hármaskönyvben ennek a női jognak a részletes jellemzése. Habár ez nem az Árpád-korból származó forrás, szokásjogi jellege miatt mégis támaszkodhatunk rá a jogintézmény rekonstrukciója során. Eszerint:

„Továbbá a hitbérek és jegyajándékok fizetésére nézve szükséges megjegyeznünk azt, hogy ámbár a hitbér: "dos" (a melyből a "dotalitium" szó ered) és az ajándék meg a jegyajándék egymástól nagyon különböznek, mi mégis a kifejezés összezavarásával a hitbért és ajándékot egybevéve "dotalitiumnak" vagy csakis "dos"-nak, azaz hitbérnek mondjuk. S ez nem egyéb, mint a mit a feleségnek szűzessége vesztéseért és elhálásáért a férjnek javaiból adnak.

A honnét tudnunk kell, hogy a hitbér, országunk régi és törvényerőre emelkedett szokása szerint, a törvényesen férjhez adott nőknek díja, a melyet a férjek fekvő jószágaiból és birtokjogaiból, s állásuknak megfelelően házassági kötelességűk teljesítése fejében szokás nekik adni.

Mert a hitbér fizetése a férjek állásának és méltóságának kitünősége és fekvő jószágaik meg birtokjogaik mennyisége szerint váltalkozik és történik; példának okáért, valamely báró özvegye többet kap hitbér fejében, mint valamely mágnás özvegye, szintúgy az olyan nemes özvegyének, a kinek száz vagy ötven jobbágya van, hitbér czímén több jár, mint egy másik nemesének, a kinek jobbágyai száma kisebb.

Továbbá meg kell jegyeznünk, hogy mindenik asszonyt első férjétől, virágzó szűzessége okán, a melyben férjhez adták, az egész hitbér, a másodiktól pedig, mert szűzességvesztés után ment férjhez, annak csak fele, a harmadiktól negyede, a negyediktől csak nyolczadrésze illeti.”

A fizetség tehát a nőnek szüzessége elvesztéséért, a házasság elhálásáért, általában a házassági kötelezettség teljesítéséért és a házassági hűségért járt. Ez utóbbit azért állíthatjuk, mert a szokásjog szerint a nő házasságtörése esetén a neki járó hitbért elvesztette.

A Werbőczy által megörökített szokásjog szerint még a 16. században is többnyire csak törvényes hitbérről beszélhetünk, szerződéses hitbér ritka. Törvényesnek mondták ugyanis azt a hitbért, amit a férj rangja és vagyona alapján állapítottak meg, szerződésesnek pedig azt nevezték később, amelyet a feleség a házasságkötéskor vagy még előtte kikötött magának. Egyes oklevelekben látható is utalás a hitbér törvényes voltára:

„[…] hitbérét férje rokonától, Páltól Bertalan veszprémi püspök színe előtt jog szerint követelte […]”

„[…] melyeket Pongrác ispán halála után, mint mondta, törvényszerűen hitbérül juttattak neki […]”

Az az asszony pedig, aki másodszor, vagy még többször ment férjhez, mindig csak az előző házassághoz képest hitbére felét kaphatta. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a korábban kifizetett összeg felét kell tekinteni, hanem arányokat tekintve felét. Ha például második férjének annyival magasabb rangja volt, az első férjhez képest, az ezen rang alapján meghatározott hitbér fele akár az előző, teljes hitbérnél magasabb összeget is kitehetett. 

Az első utalást a hitbérre II. András 1222. évi Aranybullájában találjuk, később ugyanez a rendelkezés ismétlődik az 1231. évi dekrétumban:

„A megholtak feleségeit vagy azokéit, akik bírói ítélettel halálra ítéltettek vagy párbajban elestek, vagy más okért semmiféle okból csalárd módon ne fosszák meg hitbérüktől.”

Tehát az özvegyek abban az esetben is védelmet élveztek, ha férjük halála után a rokonság hamis okokra hivatkozva, jogtalanul akart volna befurakodni a férfi vagyonába. Az is látható, hogy a férfit érintő büntetést nem terjesztették ki a meg nem vádolt feleségre. A hitbérre történő utalást találunk III. András 1290. évi dekrétumában is:

„A nemesek vagy az említett szászok birtokaiba ne nyerhessen beiktatást idegen személy, sem hitbér, sem a leányoknak járó negyed címén, hanem a megholtaknak az örökösei vagy a nemzetségükből való közelebbi rokonok váltsák meg azokat, az országunkban szokott, igazságos becslés szerint.”

 

Ez a leánynegyed kapcsán korábban már idézett törvényszöveg az idegen nemzetségbeli férjhez feleségül ment nő leszármazottainak jogigényétől akarta védeni a családi birtokot. A hitbér kapcsán ez esetben a következő rokoni kapcsolatot kell érteni: az elhunyt feleség leánya követelheti apjától az anyjának járó hitbér kiadását, mint legközelebbi rokon. Ha azonban ez a leány „idegen személyhez”, azaz más nemzetségbeli férjhez megy, a hitbérként tulajdonába került családi földdel már más nemzetséget gazdagítana: a törvényes öröklés folytán a saját és férje leszármazottaira szállna a korábbi hitbér, amely így máris az idegen család ősi földjei közé sorolódna.

Ettől a rendelkezéstől eltekintve azonban nem volt meghatározva, hogy hogyan kell kiadni a feleségnek járó hitbért: pénzben, birtokban, más ingó vagy ingatlan vagyonban, ha pedig birtokban, akkor a birtok mely részéből. Habár a 16. században Werbőczy már a következőket írja az ország ez irányú szokásairól:

„A hitbér kifizetése pedig részint készpénzzel, részint meg ingó és könnyen eladható dolgokkal, de ezeknek igaz ára és értéke szerint, szokott mindenkor történni.

Kizárván azonban a foltozott ruhák, fegyverek, sánta lovak, ökrök s más ilyen marhák becsűjét, melyeket hitbérek fizetése fejében nem fogadnak el.

Az ingó és könnyen eladható dolgoknak pedig e részben olyanoknak kell lenniök, melyek a mindennapi vásárban eladhatók, minők a juhok, ökrök, lovak, kecskék, tehenek, borjúk és sertések, melyek egyik helyről a másikra könnyen mozoghatnak.”

A 16. század szokásjogával szemben azonban az Árpád-korban igen vegyes bevallásokat, szerződéseket találunk ezzel kapcsolatban:

 „[…]Ajkai István felesége…eljött hozzánk, és előadta nekünk, hogy hitbérét férje rokonától, Páltól Bertalan veszprémi püspök színe előtt jog szerint követelte, és Abram fia Péter, valamint Techtel más jobbágyokkal közte és férje mondott Pál rokona közt ezen módon tettek békét, hogy a nevezett özvegy feleségnek hitbérül ingatlan birtokot juttattak; tudniillik 200 hold földet, és részt két malomból, és szabadosokat […]”

„[…] egyik részről az Osl nemzetségből való István fia János, valamint másik részről Bíbor úrnő a jakuai István lánya, ugyanazon János felesége előttünk megjelentek, és ugyanez a János az előbb mondott Bíbor úrnőnek, feleségének hitbérül és jegyajándékul adta és juttatta bizonyos Zupur nevű vásárolt földjét Sopron megyében, amely, úgy mondják, a soproni vár egy bizonyos jobbágya, Imre által lett elnevezve. Ezeket a kötelezettségeket követelte az úrnő hitbére és jegyajándéka fejében, mondván, hogy beéri ennyivel. Majd pedig ugyanezzel a sürgetéssel az úrnő ugyanazt a Zupur nevű földet eladta a chernai Móric fia György ispánnak, akiért a dúri Heym fia István jelent meg előttünk, és elfogadott érte 17 márkát örök és békés birtoklásra […]”

„[…] színünk előtt megjelent a Zovor faluból való Chente úrnő, az Ikum faluból való Sándor leánya és előadta élő szóval, hogy meg akart volna egyezni hitbére és jegyajándéka felől Gurkával, aki ugyanezen Chente férjének fivére, és köztük jeles békében egyezség született: hogy ugyanezen Gurke az említett Chentének az ő fivére minden ingó és ingatlan dolgát, kivéve földjét az előbb mondott úrnőnek adja hitbére és jegyajándéka fejében […]”

„[…] Jolán úrnő, a Chanád nembeli Elekus felesége […] színünk előtt személyesen megjelent; kielégítésül és megváltásul anyja, a mondott Matia hitbére és jegyajándéka fejében 50 márkát (kapott) részben mostani dénárban, részben pedig a becsű szerint – éppen annyit neki kifizetvén, és három fő embert, Szeretőt, fiával Martinnal és Ilonának nevezett leányával, a mondott anyja hitbérével és hozományával magának megszerezte […]”

„[…]  Gund úrnő, az eykai Péter leánya és Nemty Madeynak özvegye, aki most az echi Fábián felesége, ugyanazon Fábiánnal, férjével színünk előtt személyesen megjelent és azt vallotta, hogy Pétertől, aki a mondott Madye, az ő elhunyt férjének fia, és az ugyanazon Pétertől származó Gylyanus ispántól 11 márkát hitbére és jegyajándéka fejében elfogadott, és ebben a formában került köztük elrendezésre, és az előbb mondott hitbér és jegyajándék felől magát teljesen kielégítettnek vallotta […]”

Látható tehát, milyen vegyes módon rendezték a hitbér (és sokszor azzal együtt a jegyajándék) kiadásának módját. 1228-ban Ajkai István özvegye ingatlan birtokot kap, földet és malomrészeket, bár a föld eredetéről csak annyit tudhatunk, hogy nem pénzen vették, hisz a vásárolt birtok ingónak számított (mivel bármikor pénzre váltható volt). 1264-ben Chente megkapta volt férje minden ingó és ingatlan dolgát, kivéve földjeit, így lehetett a neki juttatott vagyonban ruhanemű, fegyver, ékszer, pénz, ménes vagy akár ház is. Nem sokkal később Jolán úrnőnek anyja hitbére fejében csak pénzt (50 márkát) és szolgálókat juttatnak, 1278-ban Gund pedig kizárólag pénzt kap. Vagyis már a 13. században következetesen a hitbér pénzben való kiadása felé való orientálódás figyelhető meg. A cél természetesen továbbra is a családi földbirtok egységének fenntartása.

Szemben az eddig tárgyalt jogintézményekkel, a hitbér csak váromány. Habár a feleségnek a házasság elhálásáért járt, magát a juttatást csak a házasság felbomlása után lehetett igényelni, tehát valamely házastárs halála esetén. A hitbér tehát a házasság fennállása alatt a férj tulajdona. A férj halála esetén az ő örököseitől követelheti az özvegy feleség, a feleség halála esetén pedig a túlélő férjtől a feleség legközelebbi rokona, aki az oklevelek tanúsága szerint rendszerint a leánygyermek volt. A hitbérül kiadott vagyonrész mindig a nő szerzett vagyonának számított, így azzal, mint sajátjával élők közt és halál esetére is teljesen szabadon rendelkezhetett: például értékesíthette a kapott ingó vagy ingatlan vagyont, de akár le is mondhatott a hitbéréről. Ez utóbbira példa, mikor 1243-ban Ekly-i Endrének özvegye férje rokonának, Endre Oltomán fiának, hitbérét elengedte.

A hitbér értékesítésére is találunk példát: Bíbor is így tett a neki juttatott földbirtokkal: hitbére és jegyajándéka kiadásával egy időben azonnal el is adta azt, hogy inkább a könnyebben kezelhető pénz felett rendelkezhessen. Mindazonáltal ez az oklevél a különös kivételek közé tartozik, hiszen a férj, János még a házasságuk fennállása alatt kiadja felesége számára a neki járó juttatásokat. Bizonyára a szoros érzelmi kötődés vagy a nőbe vetett teljes bizalom miatt tette ezt, hisz a hitbér a szokásjog szerint nem minden esetben járt:

„Ezenfelül meg kell jegyeznünk, hogy ha az asszony a férje iránt tartozó hűségét megszegvén, házasságtörést követ el, és azért mert a házasságtörésen rajtakapták, utóbb elválás következik be, hitbérét elveszti, de nem jegyajándékát […]”

Vagyis látható, hogy a hitbér nemcsak a házasság elhálásának, de a házastársi hűségnek is a díja volt.


Az özvegyi jog (ius viduale)

Az özvegyi jog a hajadoni joghoz igen hasonló intézmény, éppúgy a nő lakhatásra, ellátásra, ruházatra, kiházasításra való jogát jelentette. Ellenben nem tartozott bele természetesen a neveléshez való jog.

Az özvegyek igényét az eltartásra illetve az önfenntartásra való lehetőséget már a legkorábbi időkben tekintetbe vették, így helyet kapott Szent István I. dekrétumában is:

„Különösképpen akarjuk, hogy az özvegyek és árvák is legyenek a mi törvényünknek részesei ilyen módon, hogy ha valaki özvegyen marad hátra fiaival és leányaival, és ígéretet tesz, hogy őket felneveli, és velük marad, amíg él, legyen meg neki az a tőlünk nyert joga, hogy ezt megtehesse, és senki ne kényszerítse őt újabb házasságba. Ha azonban fogadalmát megváltoztatva ismét férjhez akar menni, és az árvákat el akarja hagyni, az árvák vagyonából egyáltalán semmit ne követelhessen magának, csupán az őt illető ruhákat.

Ha pedig valaki gyermek nélkül marad özvegyen, és azt ígéri, hogy megmarad özvegységében újabb házasság nélkül, akarjuk, hogy legyen hatalma minden javai felett, és bármit akar azokkal tenni, megtehesse. Halála után azonban e javak szálljanak vissza férje rokonaira, ha vannak, ha pedig nincsenek, a király legyen örököse.”

Természetesen az özvegyekről a korábbi, kereszténység előtti társadalmi rendben is gondoskodtak, ezt nevezzük levirátusnak, azaz sógorházasságnak.

A szeniorátussal keleten együtt járó levirátus vagy levirházasság szokása értelmében a megözvegyült asszonyt elhalt férjének öccse vagy soron következő unokaöccse „örökli”, akkor is, ha már van felesége. A levirátus ezek szerint többnejűséggel kapcsolatos. E házassági rend fenntartását a pusztai társadalmakban az tette szükségessé, hogy a férjezett asszony (általános értelemben vett) hozományával és gyermekeivel férje nagycsaládjának, ill. nemzetségi alcsoportjának ága lett, s e közösség érdekeit sértette volna, ha az asszony gyermekeivel és javaival együtt hazatért volna saját rokonságához. De a gyermekek felnevelése is biztosítva volt, ha az özvegy ura halála után automatikusan ifjabb sógorának - mint Magyarországon némely vidéken a közelmúltig mondták - "kisebbik urának" felesége lett. Ez kedvező esetben az asszony házaséletének folytatását jelentette, népesedési szempontból pedig azt eredményezte, hogy a család akkor is fennmaradt, ha egy háborús katasztrófa során a férfinép zöme odaveszett.

A kereszténység államvallássá tételével ez a rendszer fenntarthatatlanná vált, így szükséges volt valamilyen új rend szerint gondoskodni az özvegyen, férfi védelme nélkül maradt nőkről, mégpedig úgy, hogy a férjük családjába született gyermekeket ne vigyék vissza magukkal szüleik családjába.

Szent István rendelkezése legelőször is eltörölte az újabb házasság kényszerét. Vagyis a nő dönthetett arról, hogy akar-e újból férjhez menni vagy sem, és ha akar, akkor ő maga választhatta meg a férjét is. Amennyiben nem kívánt újabb házasságra lépni, lehetősége volt a férj családjában maradni, és ha voltak, gyermekeit nevelni úgy, hogy továbbra is rendelkezett férje vagyonával. Tulajdonképpen a helyzete hasonló maradt ahhoz, ahogy férje életében is élt. A férj javai természetesen nem a tulajdonába kerültek, hiszen a nő nem örökölt elhunyt férje ingatlan birtokaiból, hanem azon használati, haszonélvezeti joga állt fenn. Ha azonban a nő újabb házasságot kötött vagy meghalt, ezek a birtokok visszakerültek a férfi rokonságának kezébe olyan rendben, ahogy a férj halála után az öröklési szabályok szerint rendezni kellett jogi sorsát. Ha rokonság nem volt, akkor a vagyon a királyra szállt.

Más volt a helyzet, ha a nő második házasságot készült kötni. Szent István rendelkezésében látható, hogy ez esetben az őt illető ruhákra volt csak joga, hogy illendő öltözetekkel csatlakozhasson az új családhoz. Ez tulajdonképpen a kiházasításhoz való jog. Észrevehető azonban egy rejtettebb információ is, nevezetesen, hogy a nő ez esetben elhagyja gyermekeit. Ez olyan evidens volt abban a korszakban, hogy a dekrétum maga is tényként kezeli, és tulajdonképpen csak mint a körülményeket jellemző, elejtett információ szerepel a rendelkezésben. A korabeli nők gyermekei társadalmi szempontból ugyanis nem az anyjukhoz kötődtek, hanem apjuk családjához. A dolognak csak az egyik felét képezi az atyai vagyonon való jogi/fizikai örökösödés. Nagyon fontos emellett a nemzetséghez való lelki kötődés, amit egyfajta „emocionális örökségnek” nevezhetnénk: ez magában foglalja, hogy a gyermek megkapja apja nevét, múltját, eredetét, társadalmi kapcsolatait, az ősök iránti tisztelet és büszkeség érzését, és azt, hogy az ő gyermekei hasonlóképpen fogják továbbvinni ezt a lelki örökséget, és ő maga is a nemzetség tagjai, ősei közé olvad. Ez vélhetőleg sokkal inkább vonatkozott a fiú, mint a leánygyermekekre. A családhoz tartozás legfontosabb megjelenése az identitás megtalálása, ami az egyes személyek konkrét meghatározásában nyilvánult meg, például:

„[…] a Hontpázmány nembeli zeghi János leánya, Erzsébet úrnő, tudniillik Örkényi Pongrác ispán özvegye […]”

„[…] bizony Katha nevű nő, az olasz természettudós, Gellért leánya Gueresth faluból […]”

Ha tehát egy özvegy újra férjhez ment, gyermekeit semmiképp sem vitte magával, hanem a dekrétum kifejezésével élve elhagyta őket, és az árvák az atyai család rokonságával maradtak. Ez mindkét nembeli gyermekekre igaz volt. Épp ezért a nő semmit nem vehetett magához a gyerekeket illető vagyonból. Az új házasságban eltartásáról már második férjének kellett gondoskodnia, függetlenül attól, hogy az asszonynak volt-e saját vagyona, ami például hitbér, jegyajándék vagy más címen került a tulajdonába. Természetesen megszűnt az elhunyt férj vagyonán való haszonélvezeti joga is.

Ezzel elenyészőre csökkent azon esetek száma, amikor egy nő nem állt valamilyen módon egy férfi jogi, vagyoni, fizikai védelme alatt.

Magára az özvegyi jogra vonatkozó oklevelekkel nem találkozhatunk, legfeljebb elvétve egy-egy utalással arra, hogy valamely nő férje rokonainak oltalma alatt él, esetleg éppen hogy nélkülözi ezt az oltalmat, mint Örkényi Pongrác özvegye, Erzsébet is írta a fentebb már tárgyalt rendelkezésében.

A bejegyzés trackback címe:

https://brannaghpraktikai.blog.hu/api/trackback/id/tr832604696

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.