A törvényes öröklési rend
Az ingatlanokat további szempontok szerint kell megkülönböztetni egymástól: a föld jogi sorsát ugyanis jelentősen befolyásolja származása. Ez Szent István dekrétumaiban még nem mutatkozik meg: kizárólag a király javaiból adományozással juttatott jószágait említi. Az Árpád-kor komplex öröklési rendjét az egyes jószágtípusokra a 14. oldal táblázata mutatja be.
Az öröklött, vagyis ősi jószág sorsa
Ősi jószágnak számít az, amit a lemenők a törvényes öröklés rendje szerint a felmenőktől örököltek, illetőleg a végrendeleti öröklés is, ha az a törvényes öröklési rend szerint osztja fel a vagyont. Különös jelentőségű, hogy a család férfiági kihalása esetén, azaz az urafogyott ősi jószágban a király lesz az örökös. Kivételesek azok az esetek, mikor a király engedélyt ad a tulajdonosnak, hogy más, nem a törvényes öröklési rend szerinti személy javára végrendelkezzen: ezzel a király lemond az örökségről. A korabeli végrendeletekben is látható, hogy ha valaki az ősi jószágról a törvényestől eltérő módon akar rendelkezni, ahhoz királyi hozzájárulására van szükség, és ezt az ilyen rendelkezést tartalmazó oklevélben rendszerint feltüntetik.
Ilyen például Adalbert esete, aki királyi megbízásból indult veszélyes utazásra 1153-ban, ezért II. Géza engedélyt adott neki a végrendelkezésre:
„[…] egész atyai örökségem felől, amit öröklési jogon tudok magaménak, nemkülönben azokról is, amiket a királynak szolgálván gyűjtöttem[…](feleségem) hogyha akire áhítozom, örökössel ajándékozna meg, mindenem két részét ő (fiam) bírja, a harmadikat a Szent Márton egyháza[…]”
Egész atyai öröksége ősi vagyont jelent, amit pedig a királynak szolgálva gyűjtött, adományos jószágot. Születendő gyermekéről kizárólag mint fiúról emlékezett meg örökösként, mivel a nemzetségi elvű öröklési rendben lánygyermekek nem jöhettek szóba.
A szerzett jószág sorsa
Minden, ami nem ősi jószág, az szerzett jószágnak minősül, ahol is megkülönböztethetőek az adományozással és az azon kívül szerzett javak. Ez utóbbi kategóriába sorolhatóak például a pénzen vett birtokok.
Az adományos jószág
Adományos jószágnak minősült, amit a király juttatott valakinek, hűsége és szolgálatai jutalmául. A Szent István által megállapított öröklési rendben ezek a jószágok a férfi leszármazás rendjén apáról fiúra öröklődtek:
„Mindenki szabadon rendelkezzék mind a saját (öröklött) vagyona, mind a királytól nyert adományok felett, míg él - kivéve, ami püspökséghez és ispánsághoz tartozik -, és halála után fiai hasonló tulajdonjoggal örököljenek.”
Különbséget először Kálmán tett az ingatlanok közt a származásukra tekintettel, és az adományos birtokok két típusát különítette el, mégpedig úgy, hogy a Szent István által adományozott jószágon megmaradt az egyenes öröklési rend, a későbbiekben adományozott birtokok esetében pedig a fiági nemzetségi öröklési szabályokat kellett alkalmazni.
„Minden olyan birtok, melyet Szent István adományozott, illessen meg minden, természetes leszármazás szerinti utódot vagy örököst. Az olyan birtok azonban, amelyet más királyok adtak, csak apáról fiúra szálljon, s ha ilyenek (fiörökösök) nincsenek, örököljön a fitestvér, s ennek halála után fiait se zárják ki az örökségből. Ha pedig az illetőnek fitestvére nincsen, az örökséget a király részére vegyék át.”
Adományozáson kívül szerzett jószág
Szintén külön csoportot alkottak az adományozáson kívül szerzett javak, mint például a pénzen vett birtok (ami ingónak számít addig, amíg nem esik öröklés alá, azután pedig ősivé válik), illetőleg amit a király minden korlátozástól mentesen adott, valamint a 13. századtól már kimutatható magánadomány is. Ezekről így rendelkezik Kálmán:
„A vásárolt birtokot semmiféle örököstől ne vegyék el[…]”
Itt találod az öröklési táblázatot nagy méretben
Nők törvényes öröklése
A nemesek törvényes öröklésénél minden jószágnak meghatározott leszállási rendje volt: az atyaiak az atyai ágat, az anyaiak az anyai ágat illették. Az öröklésben az egyes generációk meghatározott sorrendben követték egymást: ha voltak lemenők, akkor ők örököltek, ezek hiányában a felmenők, ha pedig ezek sem voltak, akkor az oldalági rokonok.
Azok a nők örökölhettek törvény szerint, akik törvényes házasságból, az atya halála után 10 hónapon belül születtek.
A nők az atyai ősi vagyonból csak a leánynegyed erejéig örökölhettek, mégpedig úgy, hogy az összes lánygyermeket együttesen illette meg a vagyon egynegyed része. Ezzel szemben az anyai ősi vagyonból (valamint az anyai szerzett vagyonból is) az összes gyermek (fiúk és lányok is) fejenként egyenlő részben örökölt.
Az adományos jószágból a leánygyermekek fivéreikkel egyenlő részben örököltek, feltéve, hogy az adománylevélben a nők meg lettek említve, mert egyébként az adomány csak a férfiágat illette.
Az adományozáson kívüli jószágból szintén fivéreikkel egyenlően részesülhettek, kivéve, ha az örökhagyó nem korlátozta azt végrendeletileg kizárólag a férfiágra.
Az atya ingó vagyonából a nőket szintén fivéreikével egyező rész illette meg, kivéve mégis azokat a dolgokat, amelyeket kifejezetten a férfiak örököltek: az atyai házat, fegyvereket és a családi iratokat.
Megjegyzendő, hogy a hitbér, a hozomány és a jegyajándék akár ősi, akár szerzett vagy adományos vagyonból lett kiadva a király engedélyével, mindig a nő szerzett jószágának számított, ahogy minden olyan vagyon is, amit végrendelet útján szerzett. Ez közelebbről két dolgot is jelent: egyrészt nő tulajdonában kizárólag törvényes öröklés folytán lehetett ősinek minősülő vagyon, másrészt viszont, mivel az említett eredetű vagyonrészek adományozáson kívül szerzettnek minősülnek, szabad végrendelkezési jog állt fenn rajtuk, tehát a nő törvényes örökös hiányában vagy a törvényes öröklés ellenében bárkinek hagyományozhatta.
A nőági törvényes öröklésre tartalmaz példát a pécsi káptalan 1255-ből való bizonyságlevele arról, hogy Poch ispán Luciát anyja, Erzsébet után járó örökségére nézve kielégítette:
„Lúcia úrnő, egy bizonyos Nane fia Pousa ispán lánya, […] aki a Csanád nemzetségből való Weich fia Wechsh özvegye, egyetlen fiával, Jánossal jelenlétünkben megvallotta, hogy az ő anyja, egy bizonyos Poch ispán leánya, Erzsébet úrnő hitbére és minden vele magával átadott dolga (hozománya?) Poch ispánnak lett juttatva, és nem ugyanannak a Lúciának leánynegyedként, így az ugyanott jelenlévő nemes férfitól, Nána ispán fiától, bizonyos Pousa ispántól 11 ezüst márkát átvett, így teljesen ki lett elégítve, hogy sem maga Lúcia úrnő, sem az előbb mondott János fia, sem más a nemzetségükből hitbért, negyedet és a mondott dolgokat a többitől ne követelhesse.”
Ebből tehát az tudható meg, hogy Erzsébet halála után hitbérének és hozományának a nőági törvényes öröklés szerint lányára, Lúciára kellett volna szállnia, ehelyett azonban Lúcia anyai nagyapja, Poch vette azokat magához. Lúcia apja, Pousa pedig, hogy lányát kártalanítsa, pénzben kiadta a Lúciának anyja után járó örökséget, mindjárt hozzászámítva az őt illető leánynegyedet is.
Utolsó kommentek