Most van szezonja a bodza érésének, és már hetek óta szorgosan járunk a már régről kinézett bokrokhoz, türelmetlenül, hogy mikor lesz már jó. Sajna azonban valahogy nincs szerencsénk idén. A legelők szélén rengeteg (de tényleg rengeteg) bokor van, eddig azonban csak 10 üveg lekvárt sikerült eltenni, kb 4-5 kg termésből. Valami betegség támadta meg a növényeket, és végigfertőzte az összeset. Elhullatták a leveleiket, és valami sárga zuzmóféle vonta be az ágaikat, mintha már nem is élnének. Aztán úgy két héttel ezelőtt új hajtások kezdtek nőni az ágak végén, de ez a terméseken már nem segített. Ami még piros volt, az már nem érett be, ami meg már fekete, azok is kiszáradtak, összeaszalódtak.  

Amit leszedtünk, az viszont egészen szép volt, igaz, kevéske. Mostanában hetente egyszer-kétszer kikirándulunk néhány lelőhelyre, hátha találunk éppen beérett bokrokat. Természetesen a szokásos figyelmezetetés él: soha ne szedjünk forgalmas (de lehetőleg semmilyen) út mellett fogyasztásra szánt növényeket. Egy csomó vackot felszívnak a földből meg a levegőből is. Inkább megéri biztosra menni, és kirándulni egy jót. Bodzabokrokat gyakran használnak például legelőterületek, termőföldek elválasztására, és megtalálhatók némely erdősávnál növénytársulásként. Gyanítom, ezek leginkább kivadult bokrok. 

Augusztus-szeptember táján lehet gyűjteni a feketére színeződött termésfürtöket. A még piros (pláne zöld) bogyókat a tisztítás során ki kell válogatni, úgyszintén a már összeaszalódott szemeket. Először is leszedegetjük a terméseket a fürtről, vigyázva, nehogy összenyomódjanak. Ezután egy mély tálban megmossuk őket. Ebben az a jó, hogy az ehető, egészséges szemek lesüllyednek az edény aljára, míg az éretlen vagy beteg bogyók fennmaradnak (akárcsak például a rizs tisztításakor). Így könnyű elválasztani őket. 

A megtisztított gyümölcsöt lemérjük, mert eszerint adagoluk majd a cukrot. Minden kg gyümölcsre kb. 70-80 dkg cukrot számítva megfelelően édes lesz a lekvár, de mégsem lesz rossz minőségű. Rossz minőségű, alacsony gyömölcstartalmú lekvárnak szokás ugyanis tartani azt, amiben a gyümölcstartalom nem éri el legalább az 50%-ot. Bolti lekvárok címkéjén is érdemes ezt mindig megvizsgálni vásárlás előtt. 

A megtisztított bodzát méretes lábosba öntjük, és alágyújtunk. Én szoktam aláönteni kb. fél deci vizet, mert mindig félek, hogy lekap a gyümölcs, pedig állítólag nem kéne tartani ettől. Megvárjuk, amíg a gyümölcs elkezd felforrni és szétfőni. Én a folyamat meggyorsítására egy krumplinyomót szoktam használni :) A bogyók közepében kis magok vannak, picit nagyobbak, mint a málnában. Aki nagyon kényes rá, az passzírozza át a lekvárt a magok eltávolítására, én ezzel nem szoktam foglalkozni (nem utolsó sorban lustaságból, bevallom). Ha a gyümölcsök már alaposan összetörtek, beleöntjük a cukrot. Ilyenkorra már bő leve szokott lenni a lekvárnak, ezért érdemes takarékra kapcsolni, nehogy túlzottan fröcsögjön. A bodza ugyanis egy klasszikus festőnövény, már a pucoláskor lehetett látni, hogy gyönyörű liláskék ujjvégeket varázsol. A "Mami ez mivel jön le?" kérdésre a válasz természetesen: "Idővel, kisfiam". Ha nem a bőrön van, hanem pl a terítőn, akkor meg ecetes ollóval. Az egyébként minden hasonló problémára gyógyír. 

 A cukor után 10-15 perc alatt még összerottyantjuk a lekvárt, hogy valamennyit a saját pektintartalmából is fel tudjon használni, ezután rendeltetésszerűen használatba vesszük az előkészített dzsemfixeket. Mint mondtam, igen, lusta vagyok  :)  Egyébként a dzsemfixekben és befőzőcukrokban is hozzáadott pektin van, tehát természetes hatóanyaggal zselésítik a lekvárt. Ez különben amíg a növényben van, a sejtfalak ragasztóanyagszerűsége, de hevítéssel kinyerhető belőlük, és amikor vízbe kerülnek, szépen megzselésítik azt. Manapság a forgalmazott változatát főleg almahéjból nyerik ki, aminek magas a pektintartalma, és hulladékként keletkezik az alma feldolgozásakor. Régebben folyékony formában lehetett kapni, ma pedig por alakban dzsemfixekben. A jele E440, és nem az ördögtől való. 

Visszatérve a lekvárra, miután lejárt a zselésítő zacsiján jelölt főzési idő, alaposan kipucovált (paranoiások esetében fertőtlenített) üvegekbe öntjük a lekvárt, és celofánnal, kupakkal szorosan lezárjuk. Még forrón fejre állítjuk az üvegeket, hogy vákuum alakuljon ki, aztán száraz dunsztban kihűtjük. Ami pedig a végén megmaradt fél üveg lekvárt illeti, azt akár már forrón is kóstolgathatjuk egy szeletke kenyérre kenve. 

 Még néhány szó a bodzáról

A bodzának két fő típusával szoktunk itthon találkozni, és ezeket nem illik összetéveszteni, praktikus okokból. A fekete bodza cserje, vagyis bokor, meglehetősen nagyra is meg tud nőni. Ezzel szemben a gyalogbodza egy évente kihajtó virágszerű, lágyszárú, kb. derékmagasságig nő. A virágjuk és termésük nagyon hasonló, de egyébként az alakjuk miatt nemigen lehet összetéveszteni őket. Érdemes odafigyelni, a gyalogbodza (vagy földibodza) ugyanis enyhén mérgező: izzadást, hányást, hasmenést, extrémebb esetekben látászavarokat okozhat. Olvastam olyasmit, hogy állítólag halált is okozott már, de azért túlzásokba nem kell esni, valószínűleg max. egyedi túlérzékenységről lehetett szó ilyen esetben. Félni nem kell tőle, de megenni sem kell. 

"Virága érős illatu. Bogyója fekete. A nép e fát különösen tiszteli, minden részét orvosságul használja, ugyhogy valóságos paraszt-patikának mondható, köszvény, láz, orbánc, nyavalyatörés és más bajok ellen, akár az ember, akár az állat számára. Leghasználatosabb a zöld kérge, a virága és bogyója. De a babona is foglalkozik vele. Júdás is bodzafára kötötte fel magát, még a füle is ottmaradt (l. Judás-fül)."

(Pallas)