Ma hajnalban, mikor az ébresztőre keltem, egyszerűen nem tudtam kikelni az ágyból, hanem hallgatóztam ki, a kert felé. Ma hajnalban hallottam először a feketerigót dalolni ezen a tavaszon. Ugyanis a feketerigó télen nem énekel, csak a hívóhangját szokta hallatni, ami csukk-csukknak hallatszó hangos csettegés. De tavasszal hajnalban és napnyugtakor a területük szélén valami magas pontot keresnek (fa csúcsát, villanypóznát), és onnan üvöltözik szét dallomos fuvolahangjukon változatos és dallamos éneküket. 

brannaghpraktikai.blog.hu/media/file/fekete_rigo.mp3

brannaghpraktikai.blog.hu/media/file/fekete_rigo_1.mp3

brannaghpraktikai.blog.hu/media/file/fekete_rigo_2.mp3

Egy kicsit talán hosszú lesz most ez a mese, de nekem nagyon tetszett, és igazán jól leírja nemcsak a feketerigó, hanem még jópár más madár hangját, kinézetét is. Igazán érdemes elolvasni.

Lázár Ervin:  A nagyravágyó feketerigó

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak. 
Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány. 
A feketerigó fénylő fekete volt. 
És nem tetszett neki a fekete szín. 
Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé. 
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.
Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak: 
– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel. 
– Aha – mondták a madarak. 
Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani. 
A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra. 
Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát. 
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. – De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!” 
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált: 
– Gyere vissza egy hét múlva! 
Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett. 
Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke. 
Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták: 
– Ne félj, most lesz valaki! 
– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül. 
Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben. 
A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek. 
– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár. 
Nevettek, ahogy a torkukon kifért. 
– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. 
A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta: 
– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam. 
Huss – elröppent gyorsan a feketerigó. 
„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.” 
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!) 
Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé. 
– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú. 
– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás. 
– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani – mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket. 
Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta: 
– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam. 
A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot. 
A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!” 
A kisfiú egyre szomorúbb lett. 
– Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni – mondta. 
A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra! 
A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban. 
Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is. 
És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki. 
Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia. 
A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől. 
– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták. 
A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki: 
– Füttyents egyet! 
– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó. 
Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a bíró.” 
Csakhogy megszólalt a kisfiú: 
– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja? 
A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta. 
– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki. 
– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok. 
Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete. 
– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó. 
– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár. 
– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.


 

A feketerigó (Tudus Merula)

 A feketerigó mára már gyakori madár lett városokban, nagyvárosokban is, habár valaha csak erdőkben élt. Ezt úgy hívjuk: urbanizálódott. Ezért gondolom, sokaknak nem kell bemutatni: gyakran lehet látni, ahogy az avarban, hullott levelek közt, bokrok alján rohangál, és szorgosan forgatja a leveleket. Ugyanis legkedvencebb eledelei az apróbb-nagyobb rovarok, férgek, gerinctelenek, giliszták, ezeket keresi az avarban. Ez leginkább a nyári étrendje, télen bogyókon, hullott gyümölcsön él, a kertekben konyhai hulladékkal, zsiradékkal lehet etetni. Nálam sajnos nem sikerült a kertbe csalogatni télen a feketerigókat, pedig igazán mindent megpróbáltam. Azt viszont tudom, hogy egy-két pár minden nyáron fészkel valahol a környékbeli bokrokban. Na jó, lehet, hogy épp nem nálunk, de azért sokat látjuk őket a kertben rovarokra vadászni. Nagyon nem is tartanak az embertől, 3-4 méterre könnyedén meg lehet közelíteni őket. Mivel ilyen barátságosak, anyuval nevet is adtunk nekik: a hímeket Sanyinak, a tojókat Marisnak hívjuk  :) 

Aki már megfigyelte őket, az tudja, hogy a feketerigónak csak a hímje fekete, a nőstény inkább barna (ez rejtőszín). A hím tollazata fényes, selymes fekete, a csőre élénk sárga, fekete szeme körül élénk, feltűnő narancsos árnyalatú szemgyűrű van. A tojó testalkata ugyanolyan, mint a párjáé, de a színe barna, és a torkán, begyén világosabb alapon foltos mintázat látható. A csőre neki is sárgás, de nem különösebben feltűnő a színe. Szerintem ennek az is lehet az oka, hogy az élénk sárga jobban elüt a feketétől, mint a tarka-barnától, így feltűnőbb is. 

Fészkükhöz mindketten gyűjtik az alapanyagot, de az építkezést a tojó végzi vékony gallyakból, fűszálakból, és a belsejét sárral tapasztja. Évente akár 2-3 fészekaljat is felnevelnek, egész jól megosztva a feladatokat. A tojásokra a hím is vigyáz, mikor a tojója táplálkozni megy, és a fiókák kirepülése után mindkét szülő bevállalja néhány fióka további etetését mindaddig, míg a tojó újra nem tojik, mert akkor a hímre marad a fiókák további táplálása. 

Sajnos itthon még csak egyszer sikerült fotóvégre kapni egy tojót, de még dolgozom az ügyün. Amikor pedig épp a városban jártam, és rengeteget láttam belőlük, akkor pedig pont nem volt nálam soha a masinéria. Így eddig csak Bp-en sikerült néhány tűrhető képet készítenem, illetve egyszer Ócsán láttunk egy feketerigót, akinek tömve volt a csőre kukaczsákmánnyla, de róla sem túl szerencsés szögben sikerült képet csinálni. Ha később lesznek, azok is felkerülnek majd az oldalra.