Az ember teremtése

Keleti szláv regék és mondák I.

(Zékány Éva és Petrovácz István, 1989, Móra, Kárpáti és Madách Kiadó)

iába alkotta meg Isten a földrészeket, szigeteket, ültette be fűvel, fával, virággal a szárazföldet, népesítette be daloló madársereggel a levegőeget, csak nem tért vissza a jókedve. "Kellene valaki - gondolta -, akivel néhanapján összejöhetnénk. El-elbeszélgetnénk, meghánynánk-vetnénk a világ dolgait."

A Sátántól tartott, a Gonosznak egyetlen célja volt csupán: kiforgatni őt a birodalmából. Ezért, ha tehette, még a találkozást is kerülte az Ördöggel. "Megteremtem az embert! - jutott végül eszébe. - A magam képére!"

Tüstént munkához látott, és sárból kivett egy bábut, amely úgy hasonlított készítőjére, mint egyik tojás a másikra. De mert más sürgős munkája is volt, őrt állított melléje, s a lelkére kötötte:

- Senkit ne engedj a közelébe!

Hanem a Sátán, aki rejtekhelyéről már jó ideje figyelte, mit csinál a Teremtő, nyomban ott termett. Roppant kíváncsi volt a bábura. 

- Engedd meg, hogy csak egyetlen pillantást vessek rá! - kérlelte az őrt. 

- Nem lehet, az Úr megtiltotta! - utasította az rendre. 

De az Ördög nem ismer lehetetlent; hogyan, hogyan nem, akkora hideget kavart, hogy az őr, aki pőrén vigyázta a sárból gyúrt bábut, majd megfagyott. 

- Nem adnád kölcsön a subádat? - kérdezte vacogó fogakkal a Sátántól. 

- Ha cserébe megengeded, hogy megnézzem a bábut! - szabta feltételül a Gonosz. Az őr beleegyezett, mire a Sátán kibújt csimbókos-gubancos subájából, s  miközben azt az őr magára öltötte, tüzetesen megnézte az Isten képére kivetett bábut.  Épp akkorra ért oda a Jóisten. Látva a szőrsubában strázsáló őrt, szörnyű haragra gerjedt.

- Mi vagy te, őr? Vagy inkább kutya?

Mire az őr azonmód kutyává változott. Ezután az Úr a Sátánt vonta kérdőre:

- Miért támasztottál ekkora hideget? Ha megfázítottad, egész életében köhögni fog!

S a bábura mutatott.

- Így legalább rám is emlékszik majd – válaszolta a Gonosz. – Valahányszor köhint egyet, azt mondja: „Az ördögbe is! Megint megfáztam!”

S magára hagyta a Jóistent a bábuval. Nézte az Úr saját képmását, s hirtelen nagy-nagy szomorúság költözött a szívébe.

„Jó, jó! – dünnyögte magában – Időről időre nagyokat beszélgetünk, meghányjuk-vetjük a világ dolgait. De mit csinál majd a szerencsétlenje, amikor nem érek rá? Ugyanúgy unatkozik egyedül, ahogy én unatkoztam eddig!”

s sárból kivett még egy alakot; egy asszonyformát. S elnevezvén őket, a férfit Ádámnak, az asszonyt Évának, életre keltette mindkettőt.

Az első emberpár testét vékony szaruréteg fedte, amilyen a körmünk; más öltözetük nem lévén, ez védte őket a hidegtől.

A Teremtő mindent megengedett nekik, megtiltotta viszont, hogy együtt háljanak. De Ádám, valahányszor asszonyára nézett, furcsa, boldog bizsergést tapasztalt a testében, s Éva is erős vágyat érzett, hogy megsimogassa férjét. Alig várták, hogy végre este legyen, s együtt hálhassanak.

Büntetésül az Úr Évát szomorúfűzfává változtatta. Nevét azóta is őrzi a fűz; a törékeny, de kipusztíthatatlan bokorfát ivának mondják.

Ádám testéről is lehámlott a szaruhártya, csak az ujján maradt meg, emlékeztetőül. A férfi azonnal dideregni kezdett.

- Dolgozz, akkor nem fázol! – tanácsolta neki a Teremtő, s magára hagyta.

Egy angyal ásót nyomott a férfi markába, Ádám pedig munkához látott, iparkodott, de minden eredmény nélkül.

Naponta egyszer, délidőben, Isten szolgája, az angyal ebédet vitt neki.

- A tanúm vagy rá, mennyit dolgozom, és semmi látszatja a munkámnak! Hogyan lehetséges ez? – fakadt ki egyszer előtte.

- Mielőtt dologhoz látsz, nem fohászkodsz Istenhez! – adta magyarázatát az angyal. – Legközelebb kérd meg szépen: „Istenem, segíts nekem!”

Midőn újra dolgozni kezdett volna, Ádám Istenhez fordult:

- Istenem, segíts nekem! – fohászkodott, amitől az Úr szíve azonmód meglágyult, megbocsátott Ádámnak.

ttól a naptól foganatja volt a férfi munkájának, s hamarosan a Teremtő is meglátogatta. Nyomban észrevette rajta, milyen szomorú. Megkérdezte tőle:

- Miért szomorkodsz, Ádám? Én figyelmeztettelek benneteket! Vagy talán lehetetlent kértem tőletek? – tette hozzá félhangosan, magában tűnődve.

Azzal álmot bocsátott a férfira, kivette egyik oldalbordáját, hogy asszonyt teremtsen belőle.

Egyvalakiről megfeledkezett az Úr: a kutyáról, aki állandóan követte, hogy megbocsátást nyerjen nála. Akkor is épp mögötte ólálkodott. A Jóisten a háta mögé dugta a férfi bordáját, hogy az ne akadályozza a seb betapasztásában, mire a kutya, felizgatva a véres hús szagától, felkapta, s elfutott vele.

A Teremtő utána iramodott, és már közvetlenül a nyomában járt, amikor a ravasz állat átugrott egy sövényen, gondolván, az Úr nem tudja utánacsinálni. De a Jóisten résen volt, elkapta a kutya farkát. Ám olyan szerencsétlenül ragadta meg, hogy a farok a markában maradt, a kutya viszont Ádám bordájával eltűnt.

Hirtelenében nem tudta az Úr mitévő legyen; Ádámból még egy bordát nem vehetett ki, a kutyafarokból teremtett hát a férfinak társat.

Ezért nő az asszonynép haja olyan szép hosszúra, mint a kutya farka.

Okulva a történteken, Isten nem tiltotta őket többé egymástól. Csupán egyetlen szőlőtőke gyümölcsét nem volt szabad megkóstolniuk. Hosszú évekig messze elkerülték azt a tőkét, mígnem egyszer a Sátán megkörnyékezte Évát; elkezdett a fülébe duruzsolni:

- A legsavanyúbb szőlőt eszitek, amikor a tiltott tőkén illatos gyümölcs terem? Miért is ne kóstolhatnátok meg? Csak nem féltek Istentől?

Éva engedett a csábításnak, letépett egy szemet a tiltott tőke legillatosabb fürtjéről, s Ádám szájába dugta. De bizony a férfi nem tudta a szőlőszemet lenyelni, magja akkorára nőtt a szájában, mint egy alma. Elporcosodott, s a torkán akadt.

A férfiak nyakán kidudorodó porcot azóta is Ádám almájának mondják az oroszok.

Idővel Ádámnak asszonyától hét fiú- és nyolc lánygyereke született. A fiúk, nem lévén más hajadonok, saját lánytestvéreiket vették nőül, s gyermekeikkel hamarosan benépesítették a Földet.

A hét férjes asszonytól származnak a rendes emberek, míg a nyolcadik lánytól, akinek nem jutott férj, a rossz lányok.