Egy valós igény merült fel nemrég: miszerint mit is lehetne csinálni vegyes korú általános iskolás gyerekekkel az adventi időszakban. Fő kritérium, hogy legyen egyszerű, és 1-2 óra alatt elkészíthető, mégis a lehető legmutatósabb, igazán dekoratív dolog. Ezért összegyűjtöttem néhány öltet a neten, az alábbi képekről sok jó ötletet lehet meríteni.
Egyszerű textil és varrott díszek
Még három hónap van karácsonyig, de két napja megláttam a tévében az első ezt célzó reklámot, úgyhogy gondoltam, ha ők is, akkor én is. Főleg, hogy megvenni valamit csak pár perc, de kézzel készíteni díszeket és ajándékokat eltart egy ideig. Úgyhogy azt vettem elő előszörre bemutatni, amivel már vackolok egy ideje: körbevarrott, körbehorgolt képeslapokat varázsolunk karácsonyfadísszé.
Szükséges alapanyag először is egy nagymami, aki már régóta gyűjtögeti évről évre a karácsonyi képeslapokat. Ezeket kell elkérni és újrahasznosítani. Az egyes képeket összepárosítjuk, mi mivel mutatna jól, persze főleg hasonló stílusúakat. Én eddig csak a rajzos lapokat használtam el, de van még egy csomó. Aztán ki-ki kedve szerint formára vagdossa. Ne legyen azért se túl kicsi, se túl nagy. Ideiglenesen rögzíteni kell, szóval ragasztózzuk össze a két oldalát. Először is fehér horgolófonallal és nagyméretű tűvel körbeöltögetjük hármas pelenkaöltéssel. Ennek ugye az a funkciója, hogy legyen mibe beleölteni a horgolt sorokat. Ugye a hármas öltés annyiban különbözik a sima pelenkaöltéstől, hogy ugyanabba a lyukba háromszor szúrva készítünk egy-egy pelenkát, ezzel csinos háromszöges mintát kapunk.
Ha ez kész, jön a horgolás része. Attól függ a minta mérete, hogy ki milyen fonallal és horgolótűvel szeret dolgozni. Én jobban szeretem a közepes vastagságú megoldást a díszeknél, mert plasztikusabb a végeredmény, de hát ugye ez szubjektív, meg a ráérő idő függvénye is. Az első sort én mindig simán rövidpálcával horgolom végig, utána ebbe már egész egyszerű megcsinálni a mintát is, ami már csak kreativitás kérdése. Persze attól is függ, hány sorból akarjuk kihozni a mintát, ami pedig a korábban említett fonalvastagságtól függ. Én nemigen szoktam 4 sornál többet készíteni.
Ha készen van, már csak az akasztó hiányzik róla. Egy szép szalag meg is teszi. Továbbgondolva a lehetőségket, sokminden mást is lehet még alkotni horgolt képeslapokból. Az ötlet eredetije ugye a varrott képeslapdoboz volt, még a nagymamáink idejéből, amit rengetegféleképp variáltak. Nekem csak egy nagyobb méretű tárolódobozom van, az alapja négy képeslapnyi, ezt nem nagyon kell szabogatni. De régen készítettek sokkal bonyolultabb mintájúakat is, különféle kecses ékszeres vagy bonbonos dobozokat például, ezekhez már érdemes kivágható mintalapot beszerezni, vagy pedig személyesen kell körzővel, vonalzóval megszerkeszteni. Ezeket a dobozokat még csak körbevarrták háromszöges pelenkaöltéssel, aztán egymáshoz varrták az oldalakat. Találtam viszont a neten olyan képet is, ahol a lapok szélei be voltak horgolva, és csak aztán egymáshoz varrva. Ez szép, széles kontúrt ad a képeknek. Szerintem nagyon kecses, de egész biztos kevésbé stabil, mint amit csak varrtak, hisz a horgolt felület még keményítés után sem bír nagyobb súlyt megtartani. Valószínűleg ilyeneket is fogok majd készíteni, például a szaloncukor vagy díszek tárolására. A képek legvégén pedig egy egészen különleges dolog, amit szintén a neten találtam: egy gyönyörű kidolgozású nagy szoknyás királylányruha képeslapokból. A készítője egész biztos rengeteget vesződött vele. Ha lenne türelmem megszerkeszteni a darabokat, talán egyszer én is nekiállnék :)
Hazajött néhány hétre az Angliában élő nagy-nagybácsim (vagyis a nagymamám testvére, nemtom, hogy van-e hivatalos megnevezés vajon erre a rokonsági helyzetre :) Már hónapokkal ezelőtt üzente, hogy találjuk ki, mit kérünk ajándékba. Én pedig lelkesen végiggondolva a helyzetet megállapítottam, hogy nemigen van olyasmi, amiben olyan szükséget szenvedek, hogy azt Angliából kéne elszállítani, úgyhogy inkább a hobbira szavaztam. Kértem tőle télikabáthoz való fonalat, feltéve persze, ha autóval jön. Még így is a nekem szánt cumóval volt tele a fél kocsi :) És végre, több hónap várakozás után megérkeztek! Mondjuk valószínűleg nem lesz belőle idénre kabát, de hát akkor majd lesz jövőre. Egy teljes évi hobbizás költségét spórolom meg vele :D 
Ekkora gombolyagokat még nem is láttam, mert nálunk általában 50, maximum 100 grammos adagokban lehet kapni. A legnagyobb adag a fehér színű: 5 gombolyagnyi 400 grammos fonal. 25% gyapjú, 75% acryl. A kékeslila csomagban 6 gombolyag 200 grammos fonal van, ez 100% acryl. Ebből a kettőből terveztem egy kabátot kötni, de grátisz kaptam még, a rendelésemen felül egy halványbarna árnyalatot, 2 gombolyag 400 grammost, ugyanabból a típusból, mint ami a fehér volt, az összetétele tehát ennek is 25% gyapjú, 75% acryl.
Az acryl, vagy magyarosan akril egyébként a teljes nevén poliakrilnitril. A természetes gyapjú fonalakhoz szokták keverni ezt a szintetikus szálat különféle arányokban, de mint fent látható, teljes egészében műszálból készült fonalat is lehet kapni. Régebben alaposan beidegződött a köztudatba, hogy a műszál rossz, de szerintem manapság ez már így nem teljesen igaz. A szintetikusan előállított termékek rengeteg fejlődésen mentek keresztül az első műanyagok óta, és nagyon sok minden van már, amit nem feltétlen kellene elítélni. Mondjuk ennek ellenére vannak, akik elvből (durvább esetben sznobságból) kizárólag természetes alapanyagokkal hajlandóak dolgozni. Ez főleg azoknak jó, akik megengedhetik maguknak, hisz a nem kevert szálas fonalak jóval drágábbak. Az áron kívül viszont más oka is van, hogy szintetikus szálakat kevernek a fonalhoz. 
Az akril a nem szakértő szem számára megtévesztően hasonlít a gyapjúra, viszont nem hordozza annak a rossz tulajdonságait, ezért annak a "javítására" is használják. A 100% gyapjú például hajlamos összeugrani mosáskor, könnyen gyűrődik, ezért vasalást is igényelne, ráadásul hosszú távon hajlamos a nemezelődésre. Az akril belekeverése ezeknek a nagy részét kiküszöböli.
Megpróbáltam előkeresni a kabátmintákat is, amiket kinéztem, persze az első számú jelöltet tartalmazó újságot naná, hogy nem találom. A maradék képek nagy részét egy netes oldalról töltöttem le, ahol rengeteg, de tényleg rengeteg ingyenes kötésminta található, ráadásul jópár ezek közül nemcsak leírással, hanem leszámolható mintákkal is. Ez a Drops Design: www.garnstudio.com/lang/en/kategori_oversikt.php
Végül pedig álljon itt egy kép, amit egy régi-régi Fürge Ujjakban találtam. 1984/4-es kiadás, szóval 21 éves fotóról van szó. A kép sajna nem túl jó minőségű, ezért kiírom ide is a szöveget: "A kötés sok szovjet asszony és lány hobbija, személyi számítógép viszont kevés családban akad. A fotóriporternek mindkét kikapcsolódási módot sikerült megörökítenie egy moszkvai lakásban. (Szovjetúnió)" Bájos, régi szöveg :)
Most van szezonja a bodza érésének, és már hetek óta szorgosan járunk a már régről kinézett bokrokhoz, türelmetlenül, hogy mikor lesz már jó. Sajna azonban valahogy nincs szerencsénk idén. A legelők szélén rengeteg (de tényleg rengeteg) bokor van, eddig azonban csak 10 üveg lekvárt sikerült eltenni, kb 4-5 kg termésből. Valami betegség támadta meg a növényeket, és végigfertőzte az összeset. Elhullatták a leveleiket, és valami sárga zuzmóféle vonta be az ágaikat, mintha már nem is élnének. Aztán úgy két héttel ezelőtt új hajtások kezdtek nőni az ágak végén, de ez a terméseken már nem segített. Ami még piros volt, az már nem érett be, ami meg már fekete, azok is kiszáradtak, összeaszalódtak.
Amit leszedtünk, az viszont egészen szép volt, igaz, kevéske. Mostanában hetente egyszer-kétszer kikirándulunk néhány lelőhelyre, hátha találunk éppen beérett bokrokat. Természetesen a szokásos figyelmezetetés él: soha ne szedjünk forgalmas (de lehetőleg semmilyen) út mellett fogyasztásra szánt növényeket. Egy csomó vackot felszívnak a földből meg a levegőből is. Inkább megéri biztosra menni, és kirándulni egy jót. Bodzabokrokat gyakran használnak például legelőterületek, termőföldek elválasztására, és megtalálhatók némely erdősávnál növénytársulásként. Gyanítom, ezek leginkább kivadult bokrok.
Augusztus-szeptember táján lehet gyűjteni a feketére színeződött termésfürtöket. A még piros (pláne zöld) bogyókat a tisztítás során ki kell válogatni, úgyszintén a már összeaszalódott szemeket. Először is leszedegetjük a terméseket a fürtről, vigyázva, nehogy összenyomódjanak. Ezután egy mély tálban megmossuk őket. Ebben az a jó, hogy az ehető, egészséges szemek lesüllyednek az edény aljára, míg az éretlen vagy beteg bogyók fennmaradnak (akárcsak például a rizs tisztításakor). Így könnyű elválasztani őket. 
A megtisztított gyümölcsöt lemérjük, mert eszerint adagoluk majd a cukrot. Minden kg gyümölcsre kb. 70-80 dkg cukrot számítva megfelelően édes lesz a lekvár, de mégsem lesz rossz minőségű. Rossz minőségű, alacsony gyömölcstartalmú lekvárnak szokás ugyanis tartani azt, amiben a gyümölcstartalom nem éri el legalább az 50%-ot. Bolti lekvárok címkéjén is érdemes ezt mindig megvizsgálni vásárlás előtt.
A megtisztított bodzát méretes lábosba öntjük, és alágyújtunk. Én szoktam aláönteni kb. fél deci vizet, mert mindig félek, hogy lekap a gyümölcs, pedig állítólag nem kéne tartani ettől. Megvárjuk, amíg a gyümölcs elkezd felforrni és szétfőni. Én a folyamat meggyorsítására egy krumplinyomót szoktam használni :) A bogyók közepében kis magok vannak, picit nagyobbak, mint a málnában. Aki nagyon kényes rá, az passzírozza át a lekvárt a magok eltávolítására, én ezzel nem szoktam foglalkozni (nem utolsó sorban lustaságból, bevallom). Ha a gyümölcsök már alaposan összetörtek, beleöntjük a cukrot. Ilyenkorra már bő leve szokott lenni a lekvárnak, ezért érdemes takarékra kapcsolni, nehogy túlzottan fröcsögjön. A bodza ugyanis egy klasszikus festőnövény, már a pucoláskor lehetett látni, hogy gyönyörű liláskék ujjvégeket varázsol. A "Mami ez mivel jön le?" kérdésre a válasz természetesen: "Idővel, kisfiam". Ha nem a bőrön van, hanem pl a terítőn, akkor meg ecetes ollóval. Az egyébként minden hasonló problémára gyógyír.
A cukor után 10-15 perc alatt még összerottyantjuk a lekvárt, hogy valamennyit a saját pektintartalmából is fel tudjon használni, ezután rendeltetésszerűen használatba vesszük az előkészített dzsemfixeket. Mint mondtam, igen, lusta vagyok :) Egyébként a dzsemfixekben és befőzőcukrokban is hozzáadott pektin van, tehát természetes hatóanyaggal zselésítik a lekvárt. Ez különben amíg a növényben van, a sejtfalak ragasztóanyagszerűsége, de hevítéssel kinyerhető belőlük, és amikor vízbe kerülnek, szépen megzselésítik azt. Manapság a forgalmazott változatát főleg almahéjból nyerik ki, aminek magas a pektintartalma, és hulladékként keletkezik az alma feldolgozásakor. Régebben folyékony formában lehetett kapni, ma pedig por alakban dzsemfixekben. A jele E440, és nem az ördögtől való.
Visszatérve a lekvárra, miután lejárt a zselésítő zacsiján jelölt főzési idő, alaposan kipucovált (paranoiások esetében fertőtlenített) üvegekbe öntjük a lekvárt, és celofánnal, kupakkal szorosan lezárjuk. Még forrón fejre állítjuk az üvegeket, hogy vákuum alakuljon ki, aztán száraz dunsztban kihűtjük. Ami pedig a végén megmaradt fél üveg lekvárt illeti, azt akár már forrón is kóstolgathatjuk egy szeletke kenyérre kenve. 
A bodzának két fő típusával szoktunk itthon találkozni, és ezeket nem illik összetéveszteni, praktikus okokból. A fekete bodza cserje, vagyis bokor, meglehetősen nagyra is meg tud nőni. Ezzel szemben a gyalogbodza egy évente kihajtó virágszerű, lágyszárú, kb. derékmagasságig nő. A virágjuk és termésük nagyon hasonló, de egyébként az alakjuk miatt nemigen lehet összetéveszteni őket. Érdemes odafigyelni, a gyalogbodza (vagy földibodza) ugyanis enyhén mérgező: izzadást, hányást, hasmenést, extrémebb esetekben látászavarokat okozhat. Olvastam olyasmit, hogy állítólag halált is okozott már, de azért túlzásokba nem kell esni, valószínűleg max. egyedi túlérzékenységről lehetett szó ilyen esetben. Félni nem kell tőle, de megenni sem kell.
.jpg)
"Virága érős illatu. Bogyója fekete. A nép e fát különösen tiszteli, minden részét orvosságul használja, ugyhogy valóságos paraszt-patikának mondható, köszvény, láz, orbánc, nyavalyatörés és más bajok ellen, akár az ember, akár az állat számára. Leghasználatosabb a zöld kérge, a virága és bogyója. De a babona is foglalkozik vele. Júdás is bodzafára kötötte fel magát, még a füle is ottmaradt (l. Judás-fül)."
(Pallas)
... és más hasonló jókat. Esetleg apai és anyai ágon ugyanezeket, elvégre nem nekik kellett volna kölyökkorukban megnevelni őket? Vagyis azokat, akiktől nem lehet nyugisan elmenni kirándulni egyet, mert az ember kénytelen hol térdig, hol csak bokáig gázolni az erdőbe hordott hulladékban. Persze a jólneveltebbek csak a csikket dobják el. Tőlük legfeljebb leégne az erdő. Mindezt már pár méterrel a tiltó tábla után. Különben már az is fantasztikus, hogy táblának kell felhívnia a figyelmet, hogy úgy tűnik, a terület "senkié", attól még nem kéne szemétlerakónak használni a helyet.
Jellemzően szinte bármilyen kirándulóúton bármilyen szemetet lehet találni, de eddig főleg otthon túrázgattam a hegyen, és ott max. az eldobott papírzsepi, vizespalack volt a legrosszabb. Előbbi magától is elbomlik pár hét alatt, utóbbiakat rendszerint felveszem és kidobom a következő túraállomásnál lévő szemetesbe. Ha már a gazdájának nehezére esett. Most azonban gombászolni támadt kedvünk a kedvencemmel, kerestünk hozzá egy erdősebb helyet, hátha lesz valami alapon. Beírom én, de be ám, hogy hol: Üllőn, a Gárdonyi és a Gyár utca sarkán egy földesúton indultunk el a fák közé. Ezt csak azért mondom, mert ami ott van, az tuti a környékbeli lakosok sara, elvégre épeszű ember nem hordaná 10-20-30 km-re a szemetét. Az alábbi fényképek tanúsága szerint egyikük valószínűleg a Szent János kórházban dolgozik, nyilván onnan lopta a kukazsákot. Vagy esetleg maga a János kórház hordja oda a csomagjait???
Az úgy volt, hogy a kedvencem anyukája hajnalonta bevásárolja a reggelinek való péksütiket, kenyereket. Nekünk hol zsömlét, hol kiflit, hol túrós buktát, meg persze vekni kenyeret is. De a nagymama már csak a puha foszlós kaláccsal bír el, tejbe áztatva. A bolti kenyérre már egy ideje megvan az alternatíva, most megpróbáltam helyettesíteni a kalácsot is. Hát annyiból nem lett tökéletes (megjegyzem, csak elsőre), hogy kissé odakapott az alja. Ez különben abból ered, hogy a régi Karancs tűzhely lassan az utolsókat rúgja, de még fénykorában sem tudott olyan csodákat, mint az otthoni villanytűzhely ugye: alulról sütök, felülről sütök, légkeveréssel sütök, és így tovább. Úgyhogy amíg vártam, hogy a teteje megpiruljon, az alja alattomban odakapott picit. Bár ez nem csökkentette a végeredmény élvezeti értékét: elfoszlott a foszlós kalács mind egy foszlányig. Talán innen a neve....
Szokásos módon egy kevés kézmeleg tejben felfuttatjuk az élesztőt, adunk neki csipet cukrot, hogy jóllakjon vele. A margarint kissé felolvasztjuk a mikróban, majd az összes felsorolt hozzávalót összeborítjuk, és tésztagombócot gyúrunk belőle. Én szokás szerint a dagasztókaros habverőt javaslom, mert lusta vagyok és bűnös :D Addig kell gyúrni, amíg finom lágy tészta nem lesz belőle, ami összeáll gombócba, és elválik a tál falától. Ezután letakarjuk egy kendővel, és meleg/langyos (de legalábbis nem hideg) helyre téve megvárjuk, amíg megkel. Én véletlen két teljes órán át otthagytam, meg is dagadt alaposan.
Ha már jónak találjuk a tésztát, kiborítjuk egy lisztezett deszkára és három felé osztjuk. Az egyik harmadba beledolgozzuk még a géppel az evőkanálnyi kakaót, ez lesz a kalács barna karja. Mindhárom gombócot alaposan átgyúrjuk. Fog még lisztet felvenni az eredeti hozzávalóknál írt mennyiséghez képest, összesen tehát kb. 50 dkg-ot használunk el. Addig kell gyúrogatni, amíg már nem ragad a kézhez, de még mindig szép lágy a tészta. Ezután csíkot sodrunk belőlük, egyenként nagyjából 40-50 centiseket. A tepsit kibéleljük sütőpapírral, és három ágba osztva benne a tésztát csinos kalácsot fonunk. Ez egyáltalán nem nehéz, de figyelni kell rá, hogy a kalács eleje, közepe és vége hasonló vastagságú legyen, nehogy az egyik rész túlsüljön, míg a másik még nyers. A legvégén megkenegetjük felvert tojással.
Én az előmelegedő sütő tetejére szoktam tenni a kelt tésztás tepsiket konyharuhával letakarva. Így 20-30 perc alatt még tovább kel a tészta, és már megdagadva kerül a sütőbe. Kb. 230 fokon sütve (ez most nehéz, mert a Karancson ugye lángfokozatok vannak, hőfok nincs) kb. 20 perc alatt elkészül. A tojás miatt szép sötét lesz a teteje, de aki gyengébb színnel szereti, az hamarabb vegye ki. Itt is érvényes, hogy mielőtt végleg dönt az ember, jó ötlet meszúrni itt-ott egy hústűvel, hogy belül is átsült-e már a tészta.
Kitört rajtam már egy ideje ez az izé, olyan ősasszonyos dolog, hogy nekem mindenféle vadon termő dolgokat kell gyűjtögetnem, mert az hej, de jó: természetes, olcsó, tartósítható és nem utolsó sorban elszórakoztat. Tegnap pedig a könyvesboltban, mikor lemondtam egy szép könyvről, hogy mégsem akarom megvenni, vigaszul vettem helyette két másikat. A köztes időben kb. 5 percig örültem, milyen jó, hogy megspóroltam ötezer forintot. A két szerzemény viszont nagy hasznomra lesz a továbbiakban a gyűjtögetésben.
A könyv hajszálpontosan azt nyújtja, ami a címe is. Olyan növényeket segít megtalálni a természetben, amik ehetőek, vagy azzá varázsolhatók. Tehát nincsenek benne pl. gyógyteaként elkészíthető vagy külsőleg felhasználandó virágok, füvek, teszem azt kamilla. A leírások előtt kisebb bevezető található alapinformációkkal. Ezek egyébként roppant hasznosak.
Az azonosítani kívánt növény felismerését a tematikus bontás segíti. Az öt nagy csoport:
.jpg)
Minden egyes növényportréhoz tartozik legalább egy kép - ugye ez az átlag olvasónak vagy kezdő kirándulónak alapvető ahhoz, hogy felismerje az alanyt. Ilyenkor jön az élmény (nekem is természetesen), hogy "jéééé, ezt én ismerem! meg ezt is! meg ezt is!". Ilyenkor már hamar van megtanulni a nevüket, esetleg, hogy hogyan lehet megenni őket, vagy mi mást tudnak. Vegyük például a szamártövist, ami amúgy is szívem csücske a Szabó Lőrinc vers miatt. Kiderült, hogy az anyakönyvi neve közönséges szamárbogáncs, már a történelem előtti idők óta Európában él, és régen elsősorban rostnövényként hasznosították. Bóbiataszőreiből ún. bogáncsvásznat szőttek, és a fiatal levelek molyhos szőreit párnákba töltötték. (Naná, hogy ki fogom próbálni!) Ehető is, egyébként: fiatal hajtásait párolva fogyaszthatjuk, megfőzött, hámozott szárát salátának lehet elkészíteni, virágja pedig kifejezetten csemegének számít.
"Lilabóbitás útszéli gyom,árokpart árva éke,talpig fegyverbe öltözöl,pedig lelked csupa béke.Neved gúnyolva mondja: szamár!s gyűlölve mondja: tövis!Pedig te csak élni akarsz, ha hazádmostoha is."(Szabó Lőrinc: Szamártövis)
Ellenben van kis hibája is a kiadványnak. Mivel a szerző német, és németországi viszonyokra írta a könyvet, kisebb pontatlanságok szúrnak szemet, főleg a növények gyakorisága kapcsán. A példának vett szamárbogáncsot szórványos-ritka megjelenésűként jelöli meg, ami Magyarországra annyira nem igaz, és az sem, hogy emiatt néhol a természetben ne lenne gyűjthető. Találtam még olyan növényt, ahol a szerző megjegyzi, hogy a német Vörös Lista szerint védett, de ez ugye minket nagyon nem érint. Szintén releváns lehet az információ Németországban, hogy adott növény hegyvidékes területen hány méteres magasságig él meg, de ez a Kékes-tető 1014 méteres magasságával minket megintcsak kevéssé érint. Összefoglalva: a könyv csak lefordítva lett, de sajnos nem írták át a magyarországi viszonyokra, ami szerintem hasznos lett volna.
Előnye viszont a kiadványnak, hogy alaposan körbejárja a témát egy kezdő számára, a végén található egy könnyen áttekinthető gyűjtési naptár, valamint számos recept is. A kandírozott virágot (ibolyából, vadrózsából) például egész biztos ki fogom próbálni.
Kezdhetném ugyanúgy a leírást: kezdő gombászkodóknak roppant praktikus, alapos és könnyen kezelhető könyv. Egyáltalán nem értek a gombákhoz, legfeljebb azt tudom, hogy a piacon vásárolható típus a csiperke. Amit különben nagyon szeretek. És úgy általában a gombát is, ezért vettem a bátorságot megpróbálni gyűjtögetni. Természetesen úgy, hogy az általunk beazonosított és leszedett példányokat szakértővel is megnézetem. Innen jutottam el oda, hogy vajon hol a legközelebbi szakértő? Kiderült, hogy nagyjából 50 km-es távolságban: Budapesten több helyen is, egyet találtam Gödöllőn, és egyet még Kecskeméten. Hát egyik sem a szomszéd, nagyjából ennek a körnek a közepén csücsülünk. Témába vág, találtam néhány cikket is arról, hogy roppant kevés a gombavizsgáló Magyarországon: ha listán, amit találtam, mindenki rajta volt, akkor legfeljebb 30. A végén még átképeztetem magam :)
Visszatérve a könyvre: már a címéből és a címlapon is látszik, hogy nagyon jó logika szerint épül fel. Minden gomba mellett meg van jelölve, hogy ehető - élvezhetetlen - mérgező - halálosan mérgező csoportba tartozik-e. Azért itt elsősorban az ehetőekre koncentrál a szerző, mint a címből is látszik. Az oldalpár bal lapján látható az ízletes hazavinnivaló gomba jó képekkel, pontos leírással a fajtáról és az élőhelyéről, és néhány alap információ a fogyaszthatóságáról: milyen ízű, szagú, hogyan a legjobb elkészíteni, tartósítható-e. A jobb oldali lapon pedig azok a gombák, amikkel könnyű lehet összetéveszteni. Legfontosabb persze, hogy még véletlen se fogyasszunk mérgezőeket, ezért néhány jellegzetes megkülönböztető tulajdonságukat emelte ki a szerző, természetesen képmelléklettel itt is. A kihajtható hátsó borítón újra még egy nagyméretű fotó a gyilkos galócáról és a legfontosabb tulajdonságairól. Nem véletlen, hogy a szerző a biztonságra hajt:a benne található amanitin halálosan mérgező, szétroncsolja a májat, ráadásul a mérgezés hosszú lappangási ideje miatt gyakran túl későn derül ki a baj.
Ez a könyv szintén német eredetű, de szerencsére itt jobban figyeltek a magyar viszonyokra igazításra. Ennek legszembetűnőbb jele, hogy a könyv elején megtalálható a hazai védett gombafajok listája. Hasonló bevezetővel kezdődik egyébként, mint az előbb bemutatott kiadvány. Kapunk egy rövid, de alapos skiccet a gombák egyes típusairól, élőhelyeiről, gyűjtési idejéről, a gombagyűjtés szabályairól, módszereiről, feldolgozási módozatokról és a mérgező gombák legfontosabb jellemzőiről.
___________________________________________________________
Szerintem mindkét könyv nagyon jól sikerült, érdemes bepakolni a hátizsákba vagy kosárba egy kirándulás vagy piknikezés alkalmával. Könnyűek, könnyen kezelhetőek, és rengeteg érdekes és hasznos információval kényeztetnek. Például jó idő esetén mi már holnap indulunk gombaszedő kirándulásra. Cél az ócsai selyem-réti tanösvény lesz.
Az alábbi mintákat a gugli szedte össze nekem. Elég nehéz mondjuk bármit is kiszedni belőle, mert az angol nyelvű keresésben a "fan" szóra inkább legyezőmintát ad ki, mint amennyire legyező mintáját. Ez pedig ugye közel sem ugyanaz. Nem is szólva arról, hogy rengeteg netes oldal van, ahol a minta ugyan letölthető (lenne) de nem ingyenes. Máshol esetleg ingyenes, de az angol rövidítésekkel telezsúfolt leírással én nem boldogulok. Még a magyarral sem időnként, mert nekem kép kell, hogy horgolni/kötni tudjak.
Az alább látható kalappal és ernyőkkel is meggyűlt a bajom. Mármint a képekkel. A napernyők fotói ugyanis nem passzolnak a felettük látható mintaképhez. Mondjuk, ha valaki kézügyes és kreatív, akkor már ez is egy jó kiindulási alap. Nekem sajna nem volt időm még ezzel foglalkozni. Igazából van még elraktározva néhány képem legyezőmintákról is, de olyan borzasztó kicsi a felbontásuk, hogy a minta sajnos leolvashatatlan. Viszont rendszeresen nézegetem a hazai és külföldi kötős/horgolós lapokat. Azt terveztem, hogy ha meglátom, hogy valamelyikben van legyező leírás, azonnal lecsapok rá az újságosnál. Egyszer majd én is szeretnék magamnak egy gyönyörű és tényleg működőképes csipkelegyezőt.
Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér | |
Búzát vittem a malomba, hej, de régen volt, amikor még a Küküllőn malom duruzsolt. Megőröltem a búzámat, lisztje, mint a hó, Örült neki a ház népe, kivált nagyanyó. Sütött is az új búzából olyan kenyeret, illatára odagyűltek mind a gyerekek. | Azóta is azt kívánom: legyen a világ olyan, mint a búza közt a kék búzavirág. Mindenkinek jusson bőven illatos-fehér, ropogósra sütött, foszlós nagyanyó-kenyér! |
Sajnos vagy sem, nekem nem volt olyasféle élményem kiskoromban, hogy anyukám vagy a nagyanyám hajnalban felkelve sütötte az aznapi kenyeret, netán kalácsot, más péksüteményt. Sosem volt kemencénk, sem a házban, sem a kertben. Ez viszont kétségtelenül sajnos. Ha nagy leszek, saját házzal/lakással, biztos, hogy valamelyik változatot megvalósítom. Nagy álmunk egy szép búbos kemence a nappali közepére, ami egyrészt fűt télen, másrészt sütni lehet benne, esetleg a hozzáépített kályhán főzőcskézni is. Nagyszerű lehet télen egy kötött takaróba bújva nekidőlni a búbos oldalának és olvasgatni. Reggelente pedig, amikor még sötét van kint, finom illatú házi kenyeret sütnék.
Ez persze a nosztalgia része a dolognak. A házi kenyér másik nagy előnye, hogy olcsóbb, és szerintem jobb is, mint a bolti. Kis túlzással szólva nem kerül több időbe elkészíteni, mint elsétálni a bolthoz és vissza. Ha a hozzávalókat nézem, akkor pedig nagyjából félárra jön ki.
Összesen (csak úgy saccra) max.: 130,-
A kenyérsütés egy roppant egyszerű dolog. A recept is a legegyszerűbbek közt van. Nagyjából kétujjnyi vizet melengetünk egy bögrében vagy láboskában kézmelegre, és beletesszük az élesztőt, hozzá a kevés cukrot, hogy a baciknak legyen mivel táplálkozniuk. Ha jól érzik magukat, 2-3 perc alatt felfut az élesztő. A maradék vizet is langyosra melegítjük, ugyanis a kelt tésztában tovább szaporodnak az élesztőbaktériumok, és szeretik, ha kellemes meleg környezetben tehetik ezt.
Ezután nincs más dolgunk, mint az összes hozzávalót összeborítani egy tálba, és tésztát gyúrni belőle, ragacsmenteset. Én bármikor készséggel elismerem, hogy lusta szakács vagyok: tésztát kézzel nem gyúrok, arra találták ki a habverő dagasztókarjait. Sokkal gyorsabb és tisztább munka. Tésztagyúrásnál érdemes a vizet fokozatosan hozzáadni a liszthez.
Akkor jó a tészta, ha szép gombócba összeáll, nincsenek benne lisztcsomók, és könnyedén, pókhálószerű szálakkal elválik az edény falától. Kb. 3 perc alatt el lehet érni ezt az állapotot. Ezután kendővel letakarva meleg helyre félretesszük a tálat, és hagyjuk, hogy a bacik tovább dolgozzanak, és a tészta alaposan megkeljen. Nagyjából a duplájára kell nőnie az eredeti méretének. Hogy ezt mennyi idő alatt éri el, az erősen függ a tészta és a környezet hőmérsékletétől, az élesztőbaktériumok szaporodási kedvétől, stb. Általában úgy szokták mondani, hogy egy órát kell keleszteni, de ez inkább olyan menjünk biztosra idő: a receptíró ilyenkor azt gondolja, ennyi idő alatt még a leglustább tészta is meg kell, hogy keljen. Szóval mondjuk 20-60 percet kell keleszteni.
Ha a tészta már jónak tűnik, borítsuk lisztezett deszkára. Jól át kell gyúrni, eközben pedig további lisztmennyiséget vesz fel a tészta, nagyjából 10 dkg-t. A gyúráshoz használt lisztmennyiséget soha nem jelölik a receptek, nem kell "tartalékolni" az előírt mennyiségből.
Pár hete láttam egy főzős műsort, de becsszó nem tudom a címét. Talán a paprika tv-n volt. Két pasas kenyeret sütött, és onnan lestem el egy jó kifejezést, hogy mikor jó a gyúrt tészta. Ők "melltesztnek" nevezték: akkor kész a tészta, ha egy ujjal megnyomva olyan a tapintása, mint a női mellnek :)
Sütőpapírt terítünk a tepsibe, beletelepítjük a tésztagombócot, és cipó formát alakítgatunk belőle. A végén pedig megvizezett késsel bevagdaljuk a tetejét. 230 fokra előmelegített sütőben sütjük szép halványbarnára. Igazából ha már a tepsiben a tészta, akkor érdemes begyújtani a sütőt, mert mielőtt betennénk, még érdemes 10 percet pihentetni a tésztát egy kendő alatt. A sütésidő ennél az 1 kg lisztes méretnél nagyjából 40 perc ezen a hőmérsékleten, de nemrég, mikor egy fél kilós méretűt készítettünk, csak 20 percig kellett sütni. Amikor sütés közben egyszer rápillantunk a félkész kenyérre, érdemes vízzel megkenni a tetejét, attól szép fényes lesz. Mielőtt megvágnánk, meg kell várni, hogy legalább nagyjából kihűljön a kenyér, különben nem igazán lehet szelni. Vajjal megkenve, hozzá feta sajtot csipegetve isteni. 
Aki szereti a változatosságot, az ezzel a kelt tészta recepttel nagyon jól jár. Gombócokat formázva lehet belőle zsemlét sütni, de hajtogatható kifli vagy perec alakra is. Sőt, gyakorlatilag ugyanez a pizzatészta is, igaz, nekem sosem sikerült még a vékony változatot megsütni belőle. Bár az is igaz, hogy a vastag tészta is nagy sikert aratott.
... mivel csak lehúzni lehet, de visszazárni már nem. De minek is? A lényeg úgyis belül van, habár mi találtunk hasznot a héjának is, mint később majd látszik.
Úgy történt a dolog egyébként, hogy elsétálva egy zöldséges előtt, megláttam egy kisebb kupac kiszortírozott banánt. Jó barnák voltak, némelyik már felszakadt, normális ember nem vásárolja meg, még akkor sem, ha tényleg 60 ft/kg-ra van leárazva. Bezzeg én. Ilyenkor valami bedurran a fejemben, és már faggatom is a guglit, hogy mit tud a banánlekvárról. A végeredmény szerint alapjában véve nem sokat, de az a kevés elég volt, főleg, hogy úgyis átalakítgatok én minden receptfélét a saját ízlésem szerint. Szóval visszamentem, felvásároltam a teljes tottyadtbanán készletet. Az eladó kislány nézett is furán, hogy nemáááá, te ilyet veszel? Mondom neki, lekvárnak lesz, nem szépségversenyre. Na, erre rábeszélt, hogy vigyem már el azt a maradék négyet, ami már tényleg nagyon nem tetszett, ingyért adja, sőt, a teljes szatyorért kért összesen 200 forintot. Jól jártam, mert kaptam vagy 5-6 kg banánt végül, igaz, egy kisebb raj muslinca követett egész a hűtőig. Ő is jól járt, mert megszabadult a hibás árutól. Gondoltam is, hogy majd később még időnként elsétálok arra, újabb adag lekvárok miatt. Öt kilóból nem lesz valami sok üveggel...
A recept úgy kezdődik, hogy kopaszd meg a banánkákat. Tottyadtságukból kifolyólag enyhén fintorogva. (Némelyiket már főzni sem kéne, lekvár az már magától is.) Banánbelsőt bele egy nagy fazékba, de a héját se dobja el az, akinek a szomszédja kecskét tart.
A banánt szépen feltesszük rotyogni a tűzhelyre. Mivel én nem vagdostam össze előre, ezért öntöttem alá egy kevés vizet, nehogy elkezdjen a gyümölcs karamellizálódni, és rátapadni az edény aljára, ahol pedig semmi keresnivalója. Krumplinyomóval tökéletesen össze lehet tördelni a banánokat, és jóval kevesebb trutyival jár. Ha már felforrt, és nagyjából folyós a gyümölcs is, akkor hozzátesszük a cukrot és a citromsavat. Vagy citromlét, de akkor még annak a víztartalmát is el kell főzni (mint ahogy a ráöntött 1-2 dl vizet is). A citrom két dologra jó. Egyrészt isteni finom lesz tőle a banánlekvár, másrészt a savas hatása miatt kicsit világosabbá teszi a színét. Merthogy a banánlekvár nem túl szép látvány. Színre kb. olyan, mint az almalekvár, de hol hígasabban, hol sűrűbben trutyis, a banán magjai miatt pedig itt-ott fekete foltocskák vannak benne. Találtam egy receptet, ahol kifejezetten taknyószerűnek írták le, csak én nem akartam elhinni :) Szerencsére az ízét a külső nem befolyásolja.
A cukor és a citromsav mennyiségét az egyedi ízlés határozza meg. Szerintem a fent írtak nagyjából jó arányt képviselnek, nem túl édes, nem túl savanyú a végeredmény. Amikor úgy tűnik, hogy elfőtte a ráönött vizet, szórjuk bele a lekvárosítót. Én nagyjából 30-40 percet hagytam rotyogni nagy lángon, aztán áttettem a kisebbre. Ha behabosodik a tetej, azt kanállal szépen le lehet merni. A zacskó hátulja szerint 3-5 perc alatt lesz dzsem a főzeményből. Ezután levesszük a tűzhelyről, megfelelően megtisztított üvegekbe pakoljuk, és voila. Mehet a címkézőbe, feliratozóba, spájzba. Sajnos ebből a mennyiségből 0,7-es üvegekbe töltve nekem csak 5 üvegnyi lett, plusz egy háromnegyedig töltött. Sebaj, majd ezt kenjük este a gofrira. Ja és nem mellesleg, a fotón is látszik, hogy glóriásak lettek a lekvárok!
És utána még a szomszéd kecskénél is jók voltunk. Gyakran jut mostanában ilyen finom falatokhoz, mert legutóbb a sárgadinnyehéjjal ajándékoztuk meg, most meg banán- és uborkahéjat is kapott.
Utolsó kommentek