Ezért nem értem én ezt a dolgot: hogy van az, hogy a filmekkel, sorozatokkal kapcsolatban viszonylag szigorúak a szabályozások: mi az, ami egy adott életkor alatt káros a gyermekek lelki fejlődésére, és nem ajánlott/nem szabadna látniuk. Felelős szülő odafigyel az ilyesmire, de az ilyen filmeket épp ezért késő este kell vetíteni is. Ellenben a híradó, ami szintén tocsog a vértől, szabadon garázdálkodva próbálkozhat be lassan bármilyen durva képekkel. 

Elnézést, ha nem emlékszem pontosan a dátumokra. Pár évvel ezelőtt történt egy tragikus eset egy uszodában: egy hiányzó rács miatt egy kisfiút gyakorlatilag beszippantott az úszómedence lefolyója. A híradóban, illetve, ha jól emlékszem, az utána következő magazinműsorban is meglehetősen plasztikusan ecsetelték a részleteket. Nagyjából akkor hagytam fel a híradók nézésével, és jó ideig csak írott cikkekből tájékozódtam, akkor legalább megválogathatom, mit olvasok el, és mit nem. De egy fél év után már újra be-becsúszott pár esti híradó, főleg, ha egybeesett a családi vacsorával. Egyébként egy alkalommal anyukámmal megszámoltuk: épp 23 hulla fordult meg az alatt a fél óra alatt a tányérunk felett. 

Értem én, hogy olyan ez, mint Rómában a gladiátorharcok: a társadalom ingerküszöbe az egeket verdesi, hát muszáj valahogy kizökkenteni a monotonitásból, hogy ja, hát  nem megint hárman karamboloztak ma is... uncsi, uncsi lassan? De amit ma láttam, épp csak nemrég a tévében, az túlmegy minden határon. Az orosz öngyilkos merénylő nőkről szóló híradás melléklete egy videofelvétel volt épp csak kitakart halottakkal, haldoklókkal, sebesültekkel. A hírolvasó odáig ment, hogy felhívta a figyelmet, hogy jól hallani a sebesültek jajgatását, segítségért könyörgését. Ezt talán azért mégse vacsoraidőben... legyen letölthető a netről azoknak, akik kapnak a katasztrófaturizmusra is, de ne tolják be a családok otthonába, a gyerekek közé. 

Már látom előre az ellenérveket:

1. el lehet kapcsolni, nem kötelező ezt nézni...
2. de hát ez a való élet, nem nevelheted a gyereket illúziókban...
3. hiszen  még a mesék is épp ilyen rosszak...
4. vagy hogy a csecsemők, kisgyermekek ezeket úgysem értik még, mindegy nekik...

Ha ez ellenérv lenne, hogy el lehet kapcsolni, akkor akármelyik pornó vagy vérengzős film is mehetne a délutáni-esti főműsoridőkben? Nem beszélve arról, hogy az ember nem is igen tudhatja tévéműsoroknál, mire számítson, milyen képet fog kapni a következő percben. Lehet, hogy egy apuka bekapcsolja a híradót, mert abból indul ki, hogy legfeljebb békésen ölik egymást a politikusok, vagy legfeljebb a "szokásos" baleseteket jelentik be. Semmi "komoly", ugyebár. A kétéves kislány babázik a padlón, és nemsokára nemtudni, miért tépi ki a babái karját, miért ébred éjszakánként rémálmokból. 

Na persze, hisz ez a való élet, nem lehet eltitkolni senki elől. Ha a gyerek véletlen beletéved egy 18-as karikás adásba, netalántán simán csak a reggeli rajzfilmben ölik a mesefigurákat, azt az ember el tudja magyarázni, hogy nem igazi, ez nem is történt meg, csak eljátszák, mint ahogy a királylányost szokták, meg a doktorost, meg a többit is a gyerekek az oviban, iskolában, barátoknál. Ha meg nyöszörgő haldoklókkal bélelik a híradót azt mondom: "Hát tudod, kicsim, ilyen az élet...."

Igenis, a kisfiúknak, kislányoknak a tűzoltós, meg a csipkerózsikás meg a többi legyen a valóság. Ebből tanulják meg elválasztani a jót és a rosszat, felbecsülni, megbecsülni, mik a valódi értékek az életben. Úgyis kialakul magától, melyik az az életkor, amikor már fel tudja dolgozni a halál tényét, de ezt nem kell tetézni véres, letépett testrészes, haldoklók nyögéseivel illusztrált hírekkel. 

Mert Csipkerózsika felébred a száz éves álomból...

Takáts Gyula: Márciusi erdőn
  

Dolgozik a fakopács.
Kopog a kis kalapács.
Szorgos legény, kicsi ács,
Csak úgy hullik le a háncs.

Rikkant olykor éleset,
mintha szólna szép eset,
s ahogy szeme ránk esett,
szinte imígy kérdezett:

Fiú, leány kettesbe,
Mit keres a tölgyesbe?
Te-te,hi-hi, tetete,
föl-le futva nevette.

Tütü, tütü, itt a rügy!
Hajló ágról száll, a fütty,
komolyodik már az ügy,
és a séta jó ürügy.

Kip-kop, kip-kop, kalapács,
ne haragudj kicsi ács.
Állj meg te kis kalapács,
nyakunkba hull mind a háncs!

Romhányi József:A harkály szerencséje

Harkály kopácsolta a fa vastag kérgét,
úgy találom-formán. Sikert nem remélt még.
Bizony néha az is kevés,
ha egy tucat lyukat bevés,
mert mire az asztal terül,
a lakoma elmenekül.
De alig koppantott kettőt, avagy hármat,
a szerencse hozta már az aranytálat:
Egy tudatlan féreg ült a kéreg alatt,
s kikiáltott: "Szabad!"

 

A nagy fakopáncs (Dendrocopos Major)

Vagy más néven: nagy tarkaharkály, cifra harkály, favágó, fakopogtató, fakopácsoló, harkány, horokány. Könnyű megtalálni ősszel, télen, kora tavasszal, amikor még nem lombosak a fák. Ilyenkor nincs más dolgunk, minthogy megpróbáljuk a szemünkkel követni a fülünket. Ha meghalljuk a "trrrrrrrrr" hangzású pergő kopácsolást, hamar meglesz a madár is. Ezt a mechanikai hangot közismerten úgy kelti, hogy csőrével kopogtatja a rezonáló faágakat. Az agyát vastag falú koponyacsont védi a rezgésektől. Egyébként sokan nem tudják, hogy "rendes" hangja is van: éles rikkantásokat hallat, ha valaki egyszer-kétszer ezt meghallja, később már igen könnyen felismeri, annyira jellegzetes. (Habár össze lehet téveszteni a kis fakopánccsal, de ha valaki a madarat megtalálja, az már sikerélmény, onnan jöhet a kihívás, hogy megkülönböztesse a kicsit a nagytól.)

brannaghpraktikai.blog.hu/media/file/nagy_fakopancs_1.mp3

brannaghpraktikai.blog.hu/media/file/nagy_fakopancs_2.mp3

Egyébként ez elsősorban méretfüggő: a nagy fakopáncs kb. 23 cm, a kicsi csak kb. 14. A tollmintájukban is van különbség a kis, közép, nagy, fehérhátú és a balkáni fakopáncs közt, habár ez első pillantásra nem épp jelentős, sőt apróság. Amiről a nagy fakopáncs biztosan felismerhető: az arca oldalán lévő fekete csík összeér a tarkóján lévővel (szemben az összes többivel), a fején lévő piros folt pedig csak a tarkóján látható (a fejtetője fekete) szemben a balkáni kivételével az összes többivel, amelyeknek piros a fejük búbja. A nagy fakopáncs fiatal kopáncskájának szintén piros a teljes fejtetője, viszont a nyakán látszanak az összeérő fekete sávok. (Én pedig elneveztem Kopánk-nak, a viccesen felálló tollacskái miatt)  :)

Az itt látható képeket én fotóztam tavaly Dabason. Úgy történt, hogy sétálgattunk a fákkal szegélyezett kevésbé forgalmas járdaszakaszon, mikor is Eszter felkiált: nézd, nézd, harkály ott repül, onnan jött! És mikor mutatattam merről jött, akkor vettem észre a fa szárán épp pár méterrel előttünk a kis kerek lyukat, és a kikandikáló piros punk frizurát. Sietve csináltunk jópár képet az érdeklődő fiókáról. Más alkalmakkor eddig sajnos nemigen sikerült fotóznom, mert igen fürge madár, és általában jóval magasabban, messzebb látható, minthogy jó fotót készíthessek róla. 

Kaptam bíztatást még télen, hogy lehetséges, hogy a kertbe is betéved, az etetőre. Ennek reményében tettem ki neki egy fürt mogyorót, és állítólag a hájat is szereti, de sajnos mégsem jött a terülj-terülj asztalkámra. Gondolom, máshol, ahol több az öreg fa, és gyakrabban előfordul, ott is etették, így felesleges volt hozzánk elfáradnia. Habár a körtefánk törzse az utóbbi években egyre inkább úgy néz ki, mintha a világháborúban lőtték volna félholtra, ugyanis nyaranta szokott néha jönni egy-egy harkály, és gyógyítja ődoktorsága.   :) 
 

A fogságban tartott nagy tarkaharkály igen mulatságos jószág. Nem is nehéz valami póteledelhez hozzászoktatni. Magam közönséges rigótáplálékon hónapokig eltartottam. Az apró madarakkal igen jól megférnek, de saját fajtájukkal már nem. Összeférhetetlen, civakodó, verekedő természetük már kora ifjúságukban kitör belőlük. Olyan testvérek, – írja Liebe – melyeket azelőtt való nap szedtek a fészekből és még alig tudnak repülni, ha ápolójuk ruháján mászkálva találkoznak, olyan dühösen esnek egymásnak, hogy alig tudják őket idejében széjjelválasztani s a veszélyes sebesüléseket, főleg fejükön, nyelvükön, megakadályozni. Veszekedő természetüktől eltekintve elevenségükkel, kedves fürgeségükkel, élénk, tiszta hangjukkal meg csinos tarkaságukkal minden jóindulatú ápolónak csak gyönyörűségére vannak.

(BREHM: AZ ÁLLATOK VILÁGA)
 

A legutóbbi nagytakarításkor a kedvesem igazi kincset talált nekem: egy 1989-es regés-mondás könyvet. A címe: Az Isten, a Sátán és a Muzsik - Keleti szláv regék és mondák 1.  Igazán ritka jó könyv, nagyon humoros stílusban ír, meg hát gondolom, az eredeti történetek is legalább épp ennyire humorosak voltak. Az istent általában feledékeny, fáradékony, aluszékony, sokszor kicselezhető öregembernek festi le, akivel mindenféle mulatságos dolgok esnek meg, mikor a sátán próbálja kicselezni. A muzsik pedig a szegényember. Van vele kapcsolatban egy harkályos tanmese, sajnos ez nem tartozik a viccesek közé, de azért leírom ide:

A harkályról (keleti szláv népmese)

Nagypéntek volt, s a szegény embernek annyi tüzelője sem maradt télről, hogy sovány vacsoráját megfőzze. Kiment hát az erdőbe, hogy hullott, száraz gallyat szedjen, s lehántsa a télen kipusztult fák felrepedezett kérgét. Ahogy ott hajlont, tapogatja a fák törzsét, megáll előtte egy ősz öregember, s megkérdezi tőle:

- Mit matatsz itt éppen nagypénteken?

A szegény ember elpanaszolja, milyen nagy nyomorban él. Az öregember csendben végighallgatja, aztán így szól:

- Menj haza, s nézz körül, hátha mégis akad otthon valami ennivaló. És tüzelő is. 

Hazamegy a szegény ember, belép a házba, s mit lát? Az asztal roskadásig minden földi jóval, de tele a kamra is. S kint a fészer dugig tömve tüzelőfával. Egész évben kitartott az élelem is, a tüzelő is. A szegény ember végiglustálkodta a nyarat, aztán a telet. A következő év nagypéntekén viszont újra felkerekedett, s kiment az erdőbe. Szedegette a hullott, száraz gallyakat, körbetapogatta a kiszáradt fák kérgét. S várt, hátha újra megjelenik a jótevő öreg. Nem kellett soká várakoznia, egyszer csak ott termett előtte az ősz öregember. 

- Mit matatsz itt? - kérdezte barátságtalanul

A szegény ember rázendített, hogy elpanaszolja, milyen nagy nyomorban él, de az öreg félbeszakította: 

- Ha ahelyett, hogy iparkodnál, s úgy próbálnál segíteni magadon, inkább szeretsz a fák törzsén, bokrok közt matatni, matass, amíg világ a világ!

S harkállyá változtatta a számító szegény embert. 

Még egy érdekesség: találtam egy videót egy harkányszerű madárról, bár tuti, hogy ez nem egy európai változat. Elég durva videó: a madár fészkébe bemászott egy elég nagy méretű kígyó, nyilván az uzsonnáját remélve a tojásokban vagy a fiókákban. A kétségbeesett szülő pedig perceken keresztül próbálta saját épségét kockáztatva kiverni valahogy onnan a támadót. Sajnos nem járt sikerrel... érzékenyebb idegzetűeknek nem ajánlott a videó, habár vérfürdő és hasonlók azért nincsenek benne... Meggyőződésem, hogy aki feltöltötte a videót, és címet, leírást adott hozzá, nagyot tévedett abban, hogy a kígyót megérdemelt pihenése közben zaklatta volna a madár.
 

Szeretek a flickr.com-on böngészgetni. Van egy jó csoportjuk, a nevük "I made it myself", ahol rengeteg ötletes, házilag elkészíthető holmit lehet találni. Nagyon nagy csoportról van szó, rengeteg fotóval a darabokról. Persze leírás nincs mellettük, de sok mindent ki lehet következtetni, és ha mást nem is, de legalább ötletet meríteni lehet. Vannak jópáran, akik profi kézműveskedők vagy varrók a tagok közül.

Innen vettem az ötletet az itt következő babatakaróhoz/-szőnyeghez, a fenti képen látható is az ihletet adó darab. Az enyém születésnapra készült egy két éves kisfiú számára. Lényeg volt, hogy gyorsan elkészüljön, mert épp időszűkében voltam, és hogy hasznos darab legyen, amit még akár évekig használni lehet. Az sem mellékes, hogy ha megrendelem, vagy megvásárolom egy hazai gyártótól, akkor egy hasonló textilmunka azért jóval többe kerül, mint ami anyagköltségen kijön. Na jó, a "hasonlót" úgy értem, hogy persze nálam egy-két fokkal szebben varrják meg  :D  De hát mindenki elkezdi valahol, nem?

1. lépés

Mint a varrott dolgaim nagy része, ez is úgy kezdődött, hogy végy egy hosszabb pénteki délelőttöt egy lakástextiles turkálóban  :)  Nálunk Pécsen erre egy egész jó lehetőség van, csütörtök-péntek környékén már nagyon jó áron is lehet kapni a maradék textileket. Kb 6-7 kg ruhát vettem így, nagyjából 1500 forintból. Plusz egy adag vetex bélést is, de erről utóbb kiderült, hogy felesleges beletenni. Az anyagok nagyobb része függöny, ezek közül az egyik egy szép kék kordbársony, ez lett a takaró mintás felének alapja. A többi inkább egy kicsit keményebb tartású, félig-meddig vízálló anyag, ebből készült a hátulja és a bélése (az volt a cél, hogy akár a szabadban is használni lehessen, fűre terítve pl, tehát az alja ne érzékeny anyag legyen). A szélső csík egy sima pamuttartalmú, viszonylag vékony textil lett. A mintát alkotó foltokat főleg párnahuzatmaradékokból készítettem, ezeknek is magas pamuttartalmuk van, de fontos a varrás miatt, hogy semmiképp ne legyen rugalmas anyag. Na jó, profik biztos abból is meg tudják csinálni....  Felhasználható még természetesen bármilyen otthoni anyagmaradék. Lényeg: strapabíró legyen, és vidám, élénk színű. 

2. lépés

Kiteregetjük a rendelkezésre álló anyagokat, megnézzük, mi mire elég, milyen színek passzolnak össze. Ez alapján kivágjuk először a takaró alapját: a színét, a hátulját, és a bélésnek szánt rétegeket. Érdemes figyelni arra, hogy ha nem centivel mérjük/szerkesztjük a tökéletes téglalapot, hanem csak úgy nagyjából, akkor a végső összeállítási irányból feküdjön minden lap. Nehogy a végén kiderüljön, hogy valamelyik megfordítva már ferde, és nem ér el addig a széle, amíg kéne. Ha ez megvan, akkor terítsük ki a színét, tervezzük meg a várható mintát. Újságpapírra megrajzoljuk a figurákat, kivágjuk, aztán szétpakolásszuk a textilen. Így látszik, hogy mennyi hely van. A kiválasztott anyagokból kivágjuk ezután a mintákat. Nem hagyunk rá szélét, hanem pontosan a papírformák szerint vágjuk, mert nem lesz aláhajtás a figurák varrásánál. Én ezután rátűztem gombostűvel az összes darabot, hogy még egyszer lássam az elrendezést. Persze, ha valaki nem akarja, hogy varrógépezés közben böködjék a kezét, akkor egyesével érdemes. 

3. lépés

 Most jön az érdemi munka, a varrás. Bevallom, hogy inkább kedvből csinálom, mint szaktudásból. Sosem tanultam a dolgot, csak amit itthon, anyutól elleshettem. Épp ezért ez a varrásmód roppant egyszerű. A sűrűn legombostűzött minta körül körbemegyünk egyszer egy kört ritka (nagy lépésű) cikkcakk öltéssel. Lényeg, hogy egyszer megfogja a textilt a helyén úgy, hogy ha szükséges, rontás esetén visszabontható legyen. Ezzel már biztosra mentünk a következő körben: sűrű cikkcakkozással haladunk körbe a szélén, szép lassan. A végeredmény hasonló lesz a gépi hímzéshez. Amellett, hogy jól mutat, alaposan meg is fogja a figurákat. Ami fontos: ha nem akarjuk, hogy átlátszon a varrás a takaró túloldalára, akkor persze nem kell az összes réteget összefogni, hanem vagy csak a színével dolgozunk, vagy maximum még egy réteggel a bélésnek szántak közül. Érdemes játszani egy kicsit a kiválasztott cérnák színével: ezzel a sűrű öltéses varrással akár plusz vonalakat is lehet rajzolni. Adott esetben: arcot a napocskának, szájat és bodrokat a felhőbárányoknak, sörényt az oroszlánnak, és így tovább. 

4. lépés

Ha már minden minta elkészült, a nehezén túl vagyunk. Jön az összeállítás. Először az összes réteget összegombostűzzük a szélén, aztán egyszer ritkás, fércelésszerű egyenes (már nem cikkcakk) öltésekkel körbemegyünk a szélén. A lényeg, hogy egyszer összefogja a darabokat, így sokkal könnyebb lesz dolgozni vele, mikor a szegélycsíkot varrjuk fel. A szegélynek való anyagból levágunk egy megfelelő hosszú csíkot, ami olyan széles, hogy két rétegben körbeérje a takaró szélét. Ha mind a négy oldal elkészült, már kész is a babatakaró!

 5. lépés

Egy alapos mosás után levasaljuk a szegélycsíkokat, hogy éles legyen a szélük. Aztán már csak egy baba kell hozzá, aki játszhat rajta, vagy akinek az ágyát, szobája falát díszítheti :) (A képek minősége sajnos nem a legszebb, ezért utólag elnézést, de a jobbik fényképező most nem volt kéznél.)
 

A youtube-on találtam ezt a hajtogatásmintát, amit aztán átültettem teatasakos változatra. Aki szeret miniatürizálni dolgokat, annak biztos tetszeni fog  :)  Egyébként egy kicsit nehéz megcsinálni, de nem a hajtogatás miatt, hanem mert nagyon oda kell figyelni, hogy az elemek összecsúsztatásakor melyik rész hová kerül. Ragasztó használata erősen ajánlott, mivel a teatasakok a vékonyságuk miatt nem olyan szilárdak, mint az általában origamihoz használt nagyobb méretű papírok, így könnyen szétcsúsznak az elemek. Egy-egy csepp ragival ez kiküszöbölhető. 

 A minta érdekessége, hogy végeredményként egy kockát kapunk, amit aztán ki lehet nyitni rózsaformára, majd kedvünk szerint bármikor össze is lehet csukni. 

Hat darab teatasak négyzetre lesz szükség az elemek meghajtogatásához: három piros a szirmokhoz, három zöld pedig a levelek elkészítéséhez. Én leginkább Pickwicket szeretek használni, mert szép, élénk színei vannak. Ennél a darabnál a Winter Tea típusúak gyönyörűen úgy alakulnak, hogy a felirat egyáltalán nem látszik a szirmokon, csak a kanyargós bordó minták. Az alábbi kép leírása szerint lehet dolgozni, de az eredeti youtube-os videót is beteszem ide. 

A három-három elem elkészülte után következik a kocka összeállítása. Az egyik zöld elem hegyesebbik csücskét becsúsztatjuk egy másik elem oldalán lévő háromszög alakú zsebbe. Ezt mind a három zöld darabbal elvégezzük, hogy egy három oldalú kúp alakuljon ki. Amire nagyon oda kell figyelni: az egyes elemek négyzet alakú oldalán látható átlós sáv (ahol a két hajtás összeér) ne érjen össze a kúp csúcsán, hanem körbefusson az oldalán. A piros darabokat is hasonló módon összecsúsztatjuk, de itt úgy, hogy az átlók a csúcsban összeérjenek. Ez a rózsa későbbi kialakítása miatt egy fontos momentum. Egyébként én itt szúrtam el háromszor egymás után, nem értve, hogy mi történt, aztán negyedszerre végre észrevettem a dolgot, pedig a videón kifejezetten mutatják is, hogy erre oda kell figyelni. Hát ugye tévedni emberi dolog, de azért előferdülhet velem is  :) 

Ha eddig kész, akkor a piros darab maradék kiálló csücskeit becsúsztatjuk a zöld darab zsebeibe. A kisebb méretű zöld csücskök maradjanak a kockán kívül. Ezeket már nem hajtjuk sehová: ezek lesznek ugyanis a rózsánk levelei. Az összeállított rózsa piros szirmait a videón látható módon óvatosan lazítsuk meg, és húzogassuk kifelé. A külső szirmokkal ez még nem probléma, bár vigyázni kell, hogy a papír el ne szakadjon, de a belső részeknél sajnos a teatasak papírja már eléggé érzékeny a ráncigálásra, a lehető legóvatosabban kell bánni vele. Még alul a zöld levélkéket is kihajtjuk, és kész is a rózsa. Összezárni úgy kell, hogy először a levelek csücskét behajtjuk a piros szirmok alá, majd vigyázva visszatologatjuk a szirmokat a helyükre. Így nem marad meg a kiálló zöld csücsök, ami az előbb még ott volt, és minden oldalon a hajtások leszorítják egymást. 

Sajnos teatasakból nem lehet a kedvünk szerint sokszor kinyitni és összezárni a virágot, de természetesen ugyanezt meg lehet csinálni sima színes papírból is, és akkor már másokat is meg lehet lepni a rózsa trükkösségével. Egy csokorra való apró rózsa viszont teapapírból is nagyszerűen mutat, főleg, ha pl pálcára vagy drótra erősítve csokrot kötünk belőle. Nagyszerű ajándék lehet például anyák napjára. 

Születésnapra készült az itt következő csokitorta. A dolog érdekessége, hogy mivel saját receptem nincs rá, ezért kellett keresgélnem egyet, de a legjobbnak talált lehetőségnél sem voltam igazán elégedett a megadott mennyiségekkel. Túl soknak találtam a tésztához a csokit és a cukrot. Egy nagyon finom és könnyű, de azért masszív piskótarecept kellett, hogy a ráhalmozott rengeteg krémet és a díszítést is meg bírja tartani. 

Csokoládés piskóta (tortaalap)

• 15 dkg étcsokoládé
• 10 dkg cukor
• 12 dkg margarin
• 5 tojás szétválasztva
• 15 dkg liszt
• csipetnyi só
• 1 csomag sütőpor
• külön két lapos evőkanál porcukor

A margarint és az étcsokoládét gőz fölött folyamatosan kevergetve folyósra olvasztjuk, majd hozzákutyuljuk a kristálycukrot is. Átöntjük egy keverőtálba, és innen kezdve már ugyanúgy készítjük, mint a sima piskótát. Hozzáadjuk a lisztet, sütőport, pici sót és a tojássárgákat, majd habosra keverjük habverővel. Külön keményre verjük a tojásfehérjét a két evőkanál porcukorral, majd óvatosan beleforgatjuk a csokoládés masszába. Egy kapcsos tortaforma aljára sütőpapírt csíptetünk, oldalait megkenjük kevés margarinnal, aztán mehet bele a piskótatészta. Előmelegített sütőben 190-200 fokon kb 45 percig kell sütni. Tűpróba természetesen ajánlott. Nem tudom, kinek milyen a kapcsolata a légkeveréses sütéssel, de én alapból nem szeretem, mert mindig odakap a sülemény teteje. Így csak akkor szoktam alkalmazni, ha a sütemény belsejét már jónak találom, de a tetejének még kellene egy kis bíztatás. A piskóta esetében maximum az utolsó 5-10 percben használok légkeverést, de akkor is állandó felügyelet mellett, hogy biztos ne égjen meg. Ha késznek találtatik, a tortaforma belsejétől egy vékony pengéjű késsel elválasztjuk a tésztát, biztos ami biztos alapon. Leemeljük róla a külső formát, a piskótát fejjel lefelé egy rácsra borítjuk, és az alját is eltávolítjuk. A sütőpapírt csak akkor húzzuk le ilyen korán, ha nem tűnik úgy, hogy beletép a tésztába. Nálam általában simán lejön. Rácsra borítva sokkal hamarabb hűl ki. 

A krém és a díszítés

A tortakrémhez:

• 4 dl habtejszín
• habfixáló vagy negyed csomag zselatin
• 15 dkg étcsokoládé
• egy evőkanál étolaj
• 10 dkg cukor
• 2-3 evőkanál kakaópor

A belsejébe:

• meggydarabok vagy meggylekvár, amiben egyben maradt gyümölcsszemek is vannak

A díszítéshez:

• 10 dkg margarin
• 2 evőkanál cukor
• 2 evőkanál kakaó

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem nagyon szeretem a cukrászdás tortákat, mert a krémeket vajjal készítik, és így nagyon tömény ízű és állagú lesz.  Ez a tejszínes krém azonban nem tömény, és még a formáját, állagát is szépen megtartja, nem folyik szét. 

Újfent gőz fölött megolvasztjuk a csokit egy evőkanál étolajon és hozzákeverjük a cukrot és a plusz kakaót. Elkészítjük a zselatint, vagy kézközelbe készítjük a habfixálót, és felverjük a 4 dl tejszínt. Közben hozzáadagoljuk kiskanalanként a zselatint, illetve a habfixálót, míg szép keményre nem vertük. Ha kész, óvatosan beleforgatjuk a félig kihűlt csokoládét, és egyenletesre keverjük egy fakanállal, vigyázva, hogy a hab össze ne essen. 

A kihűlt piskótát három egyforma részre vágjuk. Én alulra szoktam tenni a tetejét, akkor a felülre kerülő alja szép egyenes felületet fog adni, így könnyebb megkenni majd a torta tetejét. Megkenjük a lapot jó alaposan meggylekvárral, vagy rászórjuk egyenletesen a meggydarabkákat. Erre jön egy nagy adag krém, majd a következő lap, és így tovább. A felső lap tetejére meggyet már nem teszünk. Csak megkenjük felülről krémmel, és az oldalán is szép egyenletesen elkenjük a megmaradt tejszínes krémet. A belekevert zselatin miatt szép simán meg fog állni. 

A szép díszítéshez egyenletes sötétbarna felületet készítünk a tortára úgy, hogy szitából rászórunk egy evőkanálnyi kakaóport. Ezután habzsákból rányomjuk a kikevert kakaós margarinkrémet tetszőleges mintázatban. További dísznek tettem rá kis csokirácsokat, tizenkettőt a szeleteknek megfelelően, és ezek tövébe egy-egy darab egyben maradt meggyszemet a lekvárból. Az édes-kesernyés csoki és a savanykás lekvár nagyszerűen kiegészíti majd egymást.

 

Ki ne ismerné a szerencsétlen, de kitartó hobbihorgászt, akinek sajnos egyéb neve nincs, mint a Nagy Ho-Ho-Hoooo? Na és persze hűséges társát, a csalit. Ott vannak továbbá a csíkos pöttyös halacskák, akiket, ha ki is fog a horgász (véletlenül, szinte) természetesen sosem végzik tepsiben vagy halászlében. 

A sorozat 1982-84-ben készült, szóval még öregebb is nálam. A horgász magyar hangja Balázs Péter volt. A színművész azt mesélte, hogy a rajzfilm szövegét kép nélkül mondta el annakidején, s csak azután rajzolták meg a mesefilmet. Próbáltam kideríteni, hogy ki volt a főkukac hangja, de sajna nem jött össze (bár mintha emlék, lehet hogy rajta van a dvd hátulján, de azt még csak most szándékszom beszerezni.

Sajnos nagyon kevés részt élt meg a sorozat, nekem legalábbis eléggé kevésnek tűnik, hogy összesen 26 részt készítettek. Ezt most három dvd-re szétosztva lehet megvásárolni. Vannak köztük téli részek is, más a főcím  rajzolása, és mások a színek is, olyan Pom-pomos. Ez lenne az epizódok listája:

 Reszkessetek halacskák                     Csecsemő altató horgászbot

A csalafinta csali                                   Horgász a háztetőn

A repülő hal                                          A fagyasztott hal 

A sötétlelkű orvhorgász                       Horgász a háztetőn

Születésnapi ajándék                          Szálka hal nélkül

A gumihal                                             A megszökött műhal

A falánk pelikán                                   Az eldugult mosogató

Az éjszakai horgászat                         Horgász a halpiacon

Teknősháton lovagolva                       Mit hozott a Mikulás?

A mindentvágó rákolló                         A karácsonyi hal

A titokzatos békaember                      A holló és a hal

Nászajándék                                       Hová tűnt a horgászzsinór?

Virágcsokor a horgon                          Kétoldali horgászláz

 

 És itt van még végül egy paródia, amit a pénzügyi válság alkalmából költött valaki a youtube-ra, szerintem nagyszerűen sikerült  :)   A dalszöveg:

Nagy itt a gáz, ugye komám,
Sok pénzintézet szarul áll.
A bankok mentén kígyózó sor áll,
Több pénz lesz már a párnákban tollnál.
Lássam inkább, hogy áll a portfolio-ho-ho!
Hát ez megint csak oh-oh-oh!
Van itt papír, és egy-két dolog,
Mi névértéken sem forog.
Mind jól megvetted, azt hitted jól jársz,
Hát jól nézd meg, most a BUX index hol jár!
Városbéli jelzálogeladások,
Ettől tört ki a frász.
Fületek nyissátok gyorsan, shortoljátok,
Amit csak láttok, shortoljátok,
Amit csak láttok, shortoljátok,
Különben pórul jársz!

Kányádi Sándor:

Hóvilág, hóvirág

Hóvilág,
holdvilág -
alszik még a
hóvirág.
Félöles,
méteres
paplan alatt
aluszik:
számoljuk ki,
hányat kell még
aludnia
tavaszig.

 

A minap jutott eszembe életem első nőnapi virága, ami valószínűleg egyben az első olyan virág volt, amit fiútól kaptam. Talán másodikos kisiskolás lehettem, mikor Karcsika nőnapkor egy nagy kosár hóvirágcsokorral jött iskolába, és minden lánynak és tanár néninek jutott belőle legalább egy. Hát mondanom sem kell... Teljesen oda voltunk érte, ez persze érthető. (Még akkor is, ha nyilván az apukája/anyukája ötlete volt.) A következő évtől kezdve az osztályban a fiúk közt mintha versengés indult volna, egyfajta presztízsbajnokság: ki hoz többet, szebbet a lányoknak, és így tovább. Ráadásul ez az alkalom lehetőséget adott, hogy az apukák kirándulni vigyék a szomszédos hegyre a gyerekeket: hóvirágot szedni. Hiszen bármilyen kirándulás jobb, ha célja van, és ennek volt, mint mondtam: a presztízs az osztályban. Na jó, lehet, hogy titokban ez a háttérország, a szülők bajnoksága is volt egyben, de akkoriban ebből még semmit sem éreztünk. Csak azt, hogy "dejónekünk"  :)  Hiszen minden évben minden lány halomnyi hóvirággal ment haza azon a napon. 

Aztán hogy ez minden részletében így volt-e tényleg, nem vagyok benne biztos, mindenesetre én így emlékszem rá. Úgy 16-17 éve lehetett, és ugye az én eszem sem lesz fiatalabb már  :))

Persze, azóta jópár dolog változott, és ebből szinte a legkevesebb az, hogy nem szabad már leszedni a hóvirágot. Néhány szál nő itthon a kertben, de azért tavaly is felmentünk a hegyre kirándulni, megcsodálni a virágoktól kifehéredő hegyoldalt. Emlékül fotókat vittünk haza. Aztán utánanéztem annak is, hogyan lehet még szólítani ezt a szépséget. A Pallas a következőt írja a hóvirágról:

"Hóvirág:
(növ.), árvavirág, hagyma-gyökerü fehér viola, fehér tavaszika, gergelynapi virág, gyócsé, néhol állítólag hófehérke is (Galanthus L.), a róla nevezett család hagymás füve, gyakran tüstént hóolvadás után virít, sőt a virágjával némelykor a hórétegen is áttör. 7 faja (hazánkban egy) Európában és Ázsia Ny-i részén terem. Virágszálán csak egy magános, ritkán két csüngő, harangforma virága van; a három külső lepel-levele fehér és öblös, a három belső jóval kisebb, keményebb szerkezetü, visszás-szivalaku, zöld csikos, a virág alatt a bimbót takaró virágburok van. Tokgyümölcse 3 rekeszü. Legismeretesebb a G. nivalis L., hegyi erdőkben, sőt kertben is. Levele szálas, virágszála 10-15 cm. hosszu. Kertben sokféle eltérése van, sőt teljesedik is. Hánytató hagymáját régen orvosságnak használták. Hideg szobában, ablak közt, cserépben könnyen kihajt, virágzik és bokrétába kötik."
 

Donászy Magda: Hóvirág

- Hóvirágom, virágom, 
mi újság a világon? 
- Véget ért a hosszú tél, 
simogat az enyhe szél, 
melegebben süt a nap 
újra szalad a patak. 
Hallottam a cinegék 
kikeleti énekét, 
tavasz jár a határon. 
- Ó, be szép ez virágom!
 

Ma hajnalban, mikor az ébresztőre keltem, egyszerűen nem tudtam kikelni az ágyból, hanem hallgatóztam ki, a kert felé. Ma hajnalban hallottam először a feketerigót dalolni ezen a tavaszon. Ugyanis a feketerigó télen nem énekel, csak a hívóhangját szokta hallatni, ami csukk-csukknak hallatszó hangos csettegés. De tavasszal hajnalban és napnyugtakor a területük szélén valami magas pontot keresnek (fa csúcsát, villanypóznát), és onnan üvöltözik szét dallomos fuvolahangjukon változatos és dallamos éneküket. 

brannaghpraktikai.blog.hu/media/file/fekete_rigo.mp3

brannaghpraktikai.blog.hu/media/file/fekete_rigo_1.mp3

brannaghpraktikai.blog.hu/media/file/fekete_rigo_2.mp3

Egy kicsit talán hosszú lesz most ez a mese, de nekem nagyon tetszett, és igazán jól leírja nemcsak a feketerigó, hanem még jópár más madár hangját, kinézetét is. Igazán érdemes elolvasni.

Lázár Ervin:  A nagyravágyó feketerigó

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak. 
Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány. 
A feketerigó fénylő fekete volt. 
És nem tetszett neki a fekete szín. 
Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé. 
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.
Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak: 
– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel. 
– Aha – mondták a madarak. 
Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani. 
A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra. 
Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát. 
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. – De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!” 
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált: 
– Gyere vissza egy hét múlva! 
Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett. 
Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke. 
Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták: 
– Ne félj, most lesz valaki! 
– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül. 
Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben. 
A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek. 
– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár. 
Nevettek, ahogy a torkukon kifért. 
– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. 
A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta: 
– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam. 
Huss – elröppent gyorsan a feketerigó. 
„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.” 
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!) 
Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé. 
– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú. 
– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás. 
– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani – mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket. 
Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta: 
– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam. 
A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot. 
A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!” 
A kisfiú egyre szomorúbb lett. 
– Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni – mondta. 
A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra! 
A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban. 
Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is. 
És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki. 
Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia. 
A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől. 
– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták. 
A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki: 
– Füttyents egyet! 
– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó. 
Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a bíró.” 
Csakhogy megszólalt a kisfiú: 
– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja? 
A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta. 
– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki. 
– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok. 
Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete. 
– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó. 
– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár. 
– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.


 

A feketerigó (Tudus Merula)

 A feketerigó mára már gyakori madár lett városokban, nagyvárosokban is, habár valaha csak erdőkben élt. Ezt úgy hívjuk: urbanizálódott. Ezért gondolom, sokaknak nem kell bemutatni: gyakran lehet látni, ahogy az avarban, hullott levelek közt, bokrok alján rohangál, és szorgosan forgatja a leveleket. Ugyanis legkedvencebb eledelei az apróbb-nagyobb rovarok, férgek, gerinctelenek, giliszták, ezeket keresi az avarban. Ez leginkább a nyári étrendje, télen bogyókon, hullott gyümölcsön él, a kertekben konyhai hulladékkal, zsiradékkal lehet etetni. Nálam sajnos nem sikerült a kertbe csalogatni télen a feketerigókat, pedig igazán mindent megpróbáltam. Azt viszont tudom, hogy egy-két pár minden nyáron fészkel valahol a környékbeli bokrokban. Na jó, lehet, hogy épp nem nálunk, de azért sokat látjuk őket a kertben rovarokra vadászni. Nagyon nem is tartanak az embertől, 3-4 méterre könnyedén meg lehet közelíteni őket. Mivel ilyen barátságosak, anyuval nevet is adtunk nekik: a hímeket Sanyinak, a tojókat Marisnak hívjuk  :) 

Aki már megfigyelte őket, az tudja, hogy a feketerigónak csak a hímje fekete, a nőstény inkább barna (ez rejtőszín). A hím tollazata fényes, selymes fekete, a csőre élénk sárga, fekete szeme körül élénk, feltűnő narancsos árnyalatú szemgyűrű van. A tojó testalkata ugyanolyan, mint a párjáé, de a színe barna, és a torkán, begyén világosabb alapon foltos mintázat látható. A csőre neki is sárgás, de nem különösebben feltűnő a színe. Szerintem ennek az is lehet az oka, hogy az élénk sárga jobban elüt a feketétől, mint a tarka-barnától, így feltűnőbb is. 

Fészkükhöz mindketten gyűjtik az alapanyagot, de az építkezést a tojó végzi vékony gallyakból, fűszálakból, és a belsejét sárral tapasztja. Évente akár 2-3 fészekaljat is felnevelnek, egész jól megosztva a feladatokat. A tojásokra a hím is vigyáz, mikor a tojója táplálkozni megy, és a fiókák kirepülése után mindkét szülő bevállalja néhány fióka további etetését mindaddig, míg a tojó újra nem tojik, mert akkor a hímre marad a fiókák további táplálása. 

Sajnos itthon még csak egyszer sikerült fotóvégre kapni egy tojót, de még dolgozom az ügyün. Amikor pedig épp a városban jártam, és rengeteget láttam belőlük, akkor pedig pont nem volt nálam soha a masinéria. Így eddig csak Bp-en sikerült néhány tűrhető képet készítenem, illetve egyszer Ócsán láttunk egy feketerigót, akinek tömve volt a csőre kukaczsákmánnyla, de róla sem túl szerencsés szögben sikerült képet csinálni. Ha később lesznek, azok is felkerülnek majd az oldalra. 

Ez az egytálétel sváb nagymamám révén terjedt el a családban, aki egy sváb faluból, Újpetréről (akkoriban még Rácpetre) hozta magával. A családban mindig is Kraupatze-nak ejtettük, hosszas internetes kutatás után derült ki, hogy a Krautspätzle szóból nyelődött el pár betű. A svábok egyébként (másképp magyarországi svábok vagy dunamenti svábok, Donauschwaben) a Magyarország területén élő német nyelvű népcsoport elnevezése. Sokan a német Schwaben tartományból érkeztek, innen ragadt rájuk az elnevezés, de ennek ellenére vannak sokan, akik Bayern-ből vagy Württembergből vagy máshonnan jöttek. Nagyrészt asszimilálódtak a helyi lakosságba, de megmaradt néhány kizárólag sváb lakosságú falu (pl. mint Rácpetre is), ahol könnyebben megőrizték a nyelvet és a kultúrát. 
 
Amikor utánatúrtam a neten a receptnek, kiderült néhány turpisság, mint a névvel kapcsolatban is. De azt is észrevettem, hogy ugyanezen a néven készítenek még ételt Németországban és Ausztriában is. A családi recept sokban eltér ezektől a mostani német receptektől, ahol a káposztához pirított hagymát is tesznek, a tésztát pedig vízben főzik meg, vagy kanállal kiszaggatva a káposztához keverik. Ha magyar nyelvű receptek közt keresgélünk, akkor leginkább káposztás gőzgombóc néven lehet megtalálni, ami nagyjából azonos a már említett németországi változattal. A hazai változatot régen vaslábosban készítették el. Sajna ilyenünk nincs, úgyhogy kipróbálni nem tudtam, de valószínűnek tartom, hogy egyrészt lassabban fő benne az étel, másrészt biztos más íze is lesz benne. Ez lenne itt a német változat, láthatóan külön ücsörög a tányéron minden összetevő:

A recept:

 
A tésztához:

1,5 dl tej

• 5 dkg élesztő
• 1 kávéskanál cukor
• 60 dkg liszt
• 2 kávéskanál só
• 0,5 dl étolaj
• egy tojás

Ezek felhasználásával kelt tésztát készítünk. Vagyis először felfuttatjuk az élesztőt a tejben kevés cukorral, majd minden összetevőt összeöntünk, és nekiesünk a habverő tésztadagasztó karjaival. Ha csomómentesre összeállt, akkor kész. Ezt meleg helyen, esetleg kelesztőtálban 30 percig kelni hagyjuk. Személy szerint nem szeretem a kelesztőtálat, bár megindokolni nem tudnám, egyszerűen nem szimpatikus. Ehelyett télen a radiátorra, nyáron egyszerűen csak letakarva a napra teszem. 

Az összeállításhoz:

• 60 dkg savanyú káposzta
• kb. fél kg oldalas
• 15 dkg füstölt kolbász
• kevés olaj
• fél pohár víz

Egy nagyobb (pl. 5 literes) lábos aljára néhány evőkanál étolajat öntünk. Ezen elegyengetjük a savanyú káposzta felét (30 dkg), amit előzőleg átmostunk, és kinyomkodtuk belőle a vizet. A következő réteg a kelt tészta fele lesz, mégpedig úgy, hogy a tésztát gyúrólapon kb. ujjnyi vastagra kinyújtjuk, majd közepes fánkszaggatóval karikákat szaggatunk belőle. Ezeket a karikákat helyezzük a lábosban a káposzta tetejére. Ezután kerül rá a hús. Az oldalast úgy vágjuk fel, hogy minden szeletbe csak egy csont kerüljön (egy kicsit meg is sózzuk), a füstölt kolbászt pedig 4-5 cm-es darabokra vágjuk. Ezek után következik a többi tészta, szintén karikákra kiszaggatva, majd a tetejére a maradék savanyú káposzta. Ha kész, a végén öntsünk a tetejére fél pohár vizet.
A legjobb, ha vastag fenekű lábost tudunk használni. Összeállítás után a kraupatzet feltesszük főni a tűzhely legkisebb lángjára úgy, hogy elosztót is teszünk alá. Fedő mindenképp kell a tetejére, hogy a tészta a ráöntött vízből keletkező gőzben megfőhessen. Fedő nélkül a gőz hamar elpárologna. Körülbelül 70-80 perc alatt készül el, de érdemes tűpróbát is végezni. 
 

Szerintem az alja a legfinomabb, ahol a káposzta megbarnult, a tészta pedig finoman szaftos a hústól és füstölt kolbásztól.
A mennyiségek elsőre soknak hangzanak, de ez is olyan étel, amiből nem lehet kis adagot készíteni, akárcsak a töltött káposztából. De nem is kell. Mi anyuval annyira szeretjük, hogy másnapra általában már nem is marad belőle.

Nem mellesleg: tavaly beküldtem a receptet a Dunántúli Naplóhoz, ők megfőzték, és meg is jelentették a karácsonyi kiadványukban, az olvasók legjobb receptjei közt. :)  Úgyhogy most dagad a kebel a büszkeségtől, mert a városunkból én voltam az egyetlen, akinek a receptjét beválogatták. Sajna hely híján ezt az egész gyönyörűen hosszú cikket, amit itt összeírtam anno nem tudták megjelentetni a könyvben. Persze megértem, mert sokan voltak még benne, és persze, mindenki kb. ugyanannyi helyet illik biztosítani. Ja, és a könyvben szemmel láthatólag sokkal jobban megdekoratívozták az étket, mint mi itthon. Én biztos nem tudnám úgy megcsinálni, hogy ilyen szépen álljon kiemelés után. Igaz, fűszerkalapkát sem szoktunk a fejére tenni :)  Jó konyházást mindenkinek! 

Édesszájúaknak (nemcsak férfiaknak) lehet készíteni néhány óra alatt finom bonbonszerűséget. A dolog lényege, hogy a kanálról lehet lenyalogatni a finom csokoládét. Előrebocsátva: tisztaságmániásoknak nem ajánlott. Ugyanis amíg hűl és keményedik a csoki, bizony előfordul, hogy le-lecsöpög. Namármost én nem vagyok szívbajos, simán feltörlöm az ujjammal, és még jóízűen el is fogyasztom. Elvégre én sikáltam meg előtte az asztalt, nem igaz? Ja, és utána is én fogom megsikálni, bizony, ez is így van. De szerintem megéri a szöszölést, mert igazán mutatós meglepetést lehet így készíteni, különféle ízesítésekkel. Az alapötletet ez a kép adta (próbáltam kitalálni, ki lehet a gyártó, de sajna nem olvasható elég jól a címke):

Hozzávalók:

• egy tábla tortabevonó csoki (ét, tej, fehér vagy később ezek keveréke) én az Aldiban vettem egy nagy tábla osztrák tortabevonót, az kiválóan bevált
• 8-10 teáskanál vagy desszerteskanál (ez utóbbi nagyobb, tehát több fér rá, illetőleg ezzel párhuzamosan kevesebb macerával jár a dolog)
• kevés étolaj
• különféle finomságok, amivel ízesíteni lehet a bonbonokat, pl. mazsola, kókuszreszelék, színes csokidara, darált mogyoró vagy dió, és így tovább 
• poharak és nehezékek, amivel meg lehet támasztani a száradó kanalakat

Első lépésként fel kell olvasztani a csokit. Ezt úgy kell csinálni, hogy egy lábosban felteszünk vizet forrni, a lábos szájára pedig ráteszünk egy rápasszoló kerekedősebb aljú műanyag tálat. Ebbe tördeljük bele a csokit, plusz hozzáöntünk kbe egy fél evőkanál étolajat. A csokit a gőz fogja megolvasztani. Ha már az egész folyós, el lehet zárni alatta a gázt, mert még sokáig tart, amíg az olvasztott csoki megdermed. 

Ekkor jön a macera. A kanálkákat egyesével belemártogatjuk a csokiba, majd lecsöpögtetjük, amennyire lehet. Ezután kitesszük őket dermedni úgy, hogy lehetőleg vízszintesen álljanak: egy pohár peremén egy kisebb nehezékkel, pl. kávéalátéttel megtámasztjuk őket. Valószínű, hogy egy picikét még csöpögni fognak. Ha félig megdermedtek, belemártjuk őket az előkészített mogyoróba vagy más ízesítőbe. A következő csokiréteg már csak a kanál belsejébe kerül, mert persze ezt az öblöt ki kell tölteni, majd ezt is alaposan megszórjuk, meghempergetjük az ízesítésben, és újra kitesszük száradni. Természetesen az öble felfelé nézzen, különben értelemszerűen kicsorog belőle a finomság. 

Ha kész minden kanál, és még mindig van maradék csoki, akkor azt célszerű formákba önteni. Én rózsa formájú szilikonos muffinformák aljába öntöttem, de lehet használni még gipsz- vagy szappanöntő formákat is. Na  persze gipsz- és szappanmaradék ne legyen benne. 

Végső simításként a csomagolás jön: megfelelő méretű celofán négyzet vagy kör. Ezt egy szalaggal megkötjük a kanál nyakán, és attól függően, hogy a megajándékozott férfi vagy nő (esetleg nagymama, kolléga, stb, mert hát ugye nemcsak valentinozni készülhet a nyalánkság) mindenfélével lehet díszíteni. Például kicsi szál virággal, üdvözlőkártyával, más apró ajándékkal, gyönggyel, ha jól megy a befektetés, akkor gyémántos nyaklánccal  :))  

Ami fontos: tessék odafigyelni, hogy a megajándékozott elfogyaszthatja-e a délutáni suvickolás gyümölcsét. Nem ajánlott ugyanis: cukorbetegeknek, mogyoróallergiásoknak, laktózérzékenyeknek, és más hasonló betegségekkel együttélőknek. Legnagyobb bánatu(n)kra. De ha másnak nem, még dísznek is egészen szépek.